Magyarországon a népi demokráciában


1. Bevezetés
2. Budapesten
3. Kitelepítés
4. Érden
5. Végleg Budapesten

Bevezetés

  Az alábbiakban egyéni sorsomról említek meg néhány részletet, amit azért tartok szükségesnek, mert egyre felmerültek olyan problémák, melyeknek gyökere a múltba nyúlik vissza. Ezek megvilágítják az újonnan kialakult rendszert és személyemnek abban elfoglalt helyzetét.

  Feleségem volt Borsod megyei gazdaságában húzódtunk meg, hol nyugodt pihenésre számítottunk. Ám nemsokára a budapesti párthatóságok felszólították a Nyomári Földigénylő Bizottságot, tegyen javaslatot a földreform során meghagyott száz hold elkobzására, miután én háborús bűnösnek számítok. A helybeli bizottság tagjai erre nem voltak hajlandók, erről jóleső hangú nyilatkozatot is adtak írásba. A javasolt elkobzás valóban nem történt meg, de a gazdasági nehézségek, adó, beszolgáltatás hovatovább lehetetlenné tették a gazdálkodást. Annyival is inkább, mert a háborús események következtében mind az állatállományban, mind gazdasági felszerelésben pótolhatatlan károk keletkeztek. Így szinte kívánatos volt az egykor virágzó középbirtok maradványainak mielőbbi felszámolása. Ez 1949 novemberében be is következett.

  Közben ezek az izgalmak sajnos nekem gyomorfekélyt okoztak, feleségemnek pedig súlyos asztmája újult ki. Így mindketten kórházi ápolásra szorultunk. Nem tudom felejteni Haynal Imre professzor tudósi nagyságát és emberi jóságát, amit szegény feleségemmel és velem szemben tanúsított. A klinikát elhagyva, 1947 tavaszán visszatértünk nyomári tanyánkra, Kökényvölgybe.

  Június elején amerikai jeep-gépkocsi állt meg házunk előtt. Az Egyesült Államok egy hivatalos közege, hadbíró őrnagy szállt ki belőle, hogy engem a Veesenmayer-ügyben kihallgasson. Mivel harmadnap Budapestre kellett utaznom, jegyzőkönyvi kihallgatásom az amerikai misszió rendelkezésére bocsájtott Élysée-palota (Kossuth Lajos tér) helyiségeinek egyikében folyt le. Rendkívül udvariasan fogadtak, kérve, hogy részletesen tárjam fel az adatokat. Vallomásom végeztével közölte az amerikai őrnagy, hogy harmad- vagy negyednap Nürnbergbe utazik. Kérdezte, óhajtanék-e levelet írni Horthy volt kormányzónak. Szívesen magával viszi, mivel a tengernagyot bajorországi Weilheim-ben lévő tartózkodási helyén személyesen kell felkeresnie. Örömmel ragadtam meg ezt az egészen kivételes alkalmat, hogy a volt államfővel, a Legfelsőbb Hadúrral kapcsolatba léphetek. Elsősorban azért kívántam e kapcsolatot, hogy tájékoztassam lemondásának előzményeiről. Vattaynak, kedvelt főhadsegédjének szerepéről 1944. október 15.-ének éjszakáján, ami csak a Szálasi-per főtárgyalásán lett ismertessé, s amiről Horthy eddig aligha szerezhetett tudomást.

  Kapva kaptam tehát az alkalmon. Megírtam levelemet és - bízva az amerikai őrnagy lovagiasságában - átadtam neki. Évekig kínzott a bizonytalanság, vajon a kormányzó megkapta-e levelemet. Az adott körülmények között arra természetesen nem számíthattam, hogy levelemre valaha is választ kapjak. Jóval később - kerülő úton, ám nekem igen jóleső módon - Horthy tudomásomra hozta, hogy levelemet igenis megkapta.

  1947 őszén a magyar Külügyminisztérium felszólított, hogy tekintettel Nürnbergbe történt személyes megidéztetésemre terjesszem elő az utazással kapcsolatos költségvetési javaslatomat. Természetesen engedelmeskedtem, a dologból azonban semmi nem lett. Csodálkoztam volna, ha az állam költségén Nürnbergbe engedtek volna utazani.

  Egyre-másra kaptam még a népbírósági idézéseket tanúkihallgatásra. Volt katona-alárendeltjeim és sokan mások hivatkoztak rám mint védőtanúra. Egyetlenegyszer nem maradtam el e tárgyalásokról. Boldog voltam, ha sikerült hozzájárulnom a felmentő ítéletekhez.

  Ugyancsak erre az időre esett nagybaczoni Nagy Vilmos volt honvédelmi miniszter könyvének, a Végzetes esztendők-nek megjelenése. Ebben személyemet és a "végzetes esztendőkben" vállalt szerepemet nem éppen előnyös megvilágításban tárgyalja. Ezt természetesen nem hagyhattam szó nélkül. Elvégre Nagy Vilmos nekem a trianoni honvédségben jóval idősebb bajtársam, mi több, egy ideig hadtestparancsnokom volt. S mivel roppant nehéz kormányműködésem idején már régóta távol állt a közügyektől, joggal vártam volna el, hogy hozzám mint legilletékesebbhez forduljon adatokért, ha mindenáron írni akar az említett időszakról. Találkozásunk során megmondtam Nagy Vilmosnak nagyon helytelenítő véleményemet.

  Ezt azért tartottam szükségesnek megemlíteni, mert nem sokkal később mind sűrűbben jelentek meg a tragikus periódusról sajtótermékek, melyek gyakran hivatkoztak Nagy Vilmos könyvére, ami így erősen hozzájárult az ellenem ismét megindított hajszához. Mit várhattam akkor a tőlem távol álló, propagandacélokat szolgáló nyomdatermékek ismeretlen szerzőitől, akik gátlástalanul onthatták légből kapott, felelőtlen vádjaikat?

  A magyar béketárgyalási küldöttség, élén Gyöngyösi külügyminiszterrel, meghívást kapott és Párizsba utazott. Előre látható volt, hogy a demokratikus kormány a letűnt korszak valamennyi ténykedését saját kárunkra eltúlozza, a hitleri háborúban való részvételünkért önvádak özönével terheli a magyarságot, amivel a szomszédok újabb területnyereségét segíti elő. Éppen ezért a hazájuk sorsáért aggódó magyarok e szomorú tény ellensúlyozására módot kerestek, hogy a nagyhatalmak befolyásos államférfiai ne csak egyoldalú adatok alapján ítéljenek és döntsenek a porig alázott kis Magyarország felett.

  Ez az elgondolás vezette az azóta elhunyt Faraghó Gábor barátomat. Ezt a kitűnő magyar szívű-lelkű embert, mint a Szovjetunióba indított fegyverszüneti bizottság elnökét, volt már alkalmam bemutatni. Nos, röviddel a kormányküldöttség elutazása előtt Faraghó azzal a kéréssel keresett fel, hogy amilyen sürgősen csak lehet, állítsak össze memorandumot, mely Magyarország háborús szereplését kedvezőbb megvilágításban ismertesse. Sajnos, mivel mindössze egy hét állt rendelkezésemre, sem politikai, sem katonai dokumentumhoz nem juthattam, így eleve húzódoztam a feladattól. Hiszen például Apponyi Albertnek 1920-ban elég idő és egész könyvtárak anyaga állt rendelkezésére, nem is szólva a tudományos képzettségű apparátusról, mégsem tudott eredményt elérni Versailles-ban. Tekintettel Faraghó súlyos érveire, mégis vállalnom kellett a munkát, egyedül, mindenfajta segítség nélkül, éjjel-nappal felajzott idegekkel. Így lehetett, hogy végül mégiscsak sikerült a megszabott határidőre, aránylag rövid összeállításban elkészítenem a francia nyelvű memorandumot.

  A több példányban készült munka kijuttatása - tökéletes diszkréció mellett - egyházi vonalon történt, éspedig Mindszenty hercegprímás közvetítésével Spellmann newyork-i bíboros érseken keresztül, aki azt Byrnes külügyminiszternek és másoknak kézbesítette. Sajnos ennek az akciónak a "béketárgyalásokra" semmiféle hatása nem volt. Sorsunk eleve meg volt pecsételve, változtatni azon már nem lehetett. Az az érzésem, hogy delegációnk ezt nem is igen szorgalmazta.

  1949 tavaszán, változatlanul tanyai lakóhelyemen, a Pénzügyminisztérium rendeletét adta kezembe a postás. Ennek értelmében eddig élvezett nyugdíjamat teljes egészében megvonták. A rendelkezés mérhetetlen keserűséggel töltött el. Részben mivel alapjában rendítette meg megélhetésünket, különös tekintettel csökkent munkaképességemre és megromlott egészségemre. Másrészt nem csak igazságtalanságnak, de törvénytelennek is találtam. Világos, hogy fellebbeztem. S az is világos, hogy fellebbezésemet elutasították. (Lásd a dokumentumok között!)

  A mezőgazdasági nehézségeket ezek után megoldhatatlannak láttam. Budapesten kellett megélhetést keresnem és találnom. Üggyel-bajjal sikerült új, szerényebb, de még mindig nagyon jó lakást kapnom. Némi hiányokkal sikerült bútorainkat is visszakapnunk. Semmi nem állt már annak útjában, hogy Budapestre költözzünk. Elhelyezkedésemet tekintve zongora- s nyelvi tudásom, rajzolás-festés jöhetett számításba.

  Távozásunkkor az illetékes Nyomár község vezetősége meghatóan szép bizonyítványt állított ki magatartásunkról s a néphez való viszonyunkról, működésemről még a letűnt korszakban. (Lásd a dokumentumok között!)

[Vissza az elejére]

Budapesten

  Kezdetben selyemkendőfestéssel foglalkoztunk. Ennek értékesítését az ostrom óta meghonosodott fejkendődivat könnyítette meg. Következtek nagy tömegben a zsebkendők. Ebben akkoriban nagy volt a hiány. A különböző anyagok festéséhez különböző festékekre volt szükségünk. Ezek elkészítésére, főzésére, a velük való eljárásra jóakaratú barátok - vegyészmérnökök, egyéb szakértők - tanítottak meg. Valóságos kis műhely alakult otthonunkban.

  A továbbiakban munkakörünk mindjobban kibővült. Iskolakönyveket illusztráltunk. Lányom mint hivatásos illusztrátor dolgozott különféle könyvkiadóknak; rajta keresztül kaptam én is rajzmunkát, tankönyvek illusztrálását, természetesen az ő neve alatt. Megéltünk. Mégis ösztönösen éreztem, hogy megpróbáltatásainknak nem vagyunk még a végén. Ösztöneim nem csaltak.

[Vissza az elejére]

Kitelepítés

  Az 1951 májusában megindult kitelepítésekből mi sem maradhattunk ki. Előre látható volt, hogy Budapestet el kell hagynunk. Sokkal jelentéktelenebb állást betöltő személyek estek ez ördögi agy kigondolta, embertelen elbánás alá. Tömegesen üldöztek ki otthonukból és szállítottak el rendőri karhatalommal ártatlanokat messzi vidéken kijelölt falvakba, kényszertartózkodási helyükre zsúfolt elhelyezés mellett. Az intézkedés kézbesítésétől legfeljebb huszonnégy óra állt rendelkezésre csomagolásra, értéktárgyak (bútor, szőnyeg, stb.) elhelyezésére. Feltéve, hogy volt hová elhelyezni azokat. "Kitiltották" a kitelepítetteket Budapestről!

  Nekünk június 19.-én hajnalban kézbesítették az intézkedést és 20.-án hajnalban szállítottak el Egyekre, Hajdú megyébe. Velünk lakó sógoromékkal együtt összesen hetünknek jutott egyetlen szoba, egy úgynevezett kulákházban. Szerencsére a háziak megértő fogadtatása lehetővé tette, hogy egyelőre hatan egy üveges veranda átengedésével valahogy csak el tudtunk helyezkedni. Feleségem ugyanis továbbra is klinikán fekvő beteg volt. Bár a deportálás őrá is vonatkozott, Haynal professzor jóvoltából még majdnem egy évig maradhatott.

  Ellenséges heccelések ellenére a falu népe barátságosan fogadott. A valódi problémát a megélhetés kérdése jelentette. Hármunknak, lányommal és fiammal, fizikai munkát kellett vállalnunk. Hajnali 3 órakor keltünk, félórás gyaloglás a vasútig, onnan félórás utazás a Hortobágyon. Dolgoztunk óriási hőségben, perzselő napon délután 3 óráig. A visszaút ugyanúgy történt egyeki szállásunkig. Kellemes meglepetésünk volt, hogy a munkavezető szerepét egy régebben parancsnokságom alatt szolgált, idősebb tiszthelyettes töltötte be. Annak idején valamiért "hadtestparancsnoki dicséretben" részesítettem. Ennek megfelelő volt fogadtatásom. Régi megszólításom ellen természetesen tiltakoztam, nehogy ebből baja legyen a derék embernek. Jóllehet azóta nagyot fordult a világ, volt katonám bánásmódja velem szemben dicséretes volt.

  Ennek ellenére a velem és családommal történt igazságtalan eljárás mélységesen felháborított. Egyre azt kérdeztem magamtól, hogyan lehetséges, hogy éppen velem történik ez az embertelenség, aki annak idején kétszázezer embert mentettem meg a deportálástól s ami ezzel akkor együtt járt, az elpusztítástól. Megpróbáltam mentesítésem kérelmezését, legalábbis áthelyezésemet emberibb környezetbe. Minden erre vonatkozó kérelmemet elutasították. Amiképpen elutasították immár szakképzett grafikus lányomnak a munkahelyére való visszahelyezési kérelmét. Pedig a Tudományos Akadémia könyvkiadó vállalata írásban igazolta, hogy "mint ilyen, egyedülálló az országban". Ugyanakkor a napi sajtó cikkezett arról, hogy "jól vigyáztunk, hogy egyetlen dolgozót se vonjunk el munkahelyéről". A hazugság leleplezésére, mentegetődzésre azért volt szükség, mivel a külföld is felfigyelt az embertelen üldöztetésekre. Sajnos hiába írtak róluk a világlapok.

  A pár havi nehéz fizikai munka végleg aláásta egészségemet. Keservesen megszerzett rendőrségi engedéllyel és súlyos gyomorfekéllyel a debreceni klinikára kerülhettem. Egy hónapig tartott a kezelésem, ezalatt dr. Fornet professzor úgy-ahogy meggyógyított. Fizikai munkát ezek után nem vállalhattam. Megint rajzolással s festéssel kerestem kenyeremet. Ameddig Egyeken kellett élnem, ezt a munkát végeztem. Mindent, amivel kenyeret lehetett keresni, festettem én rendületlenül, úgymint selyemkendőt, zsebkendőt, szentképeket, imakönyvjelző szalagokat, skapulárét, levelezőlapot, miegymást. A vállalattól, ahol azelőtt dolgoztam, a becsületes munkáról szép bizonyítványt kaptam.

  Támadásokban azonban továbbra sem volt hiány. Az egyik legjobban keresett élelmiszerbolt kirakatában egyik nap feltűnően kiáltó betűkkel írt tábla jelent meg. Arra figyelmeztette a falu népét, hogy "soraikban rémhírterjesztők vannak, mint például Lakatos Géza és Szent-Ivány József". Utóbbi lányom férje volt. Évek óta élt Ausztráliában, hová két-három évvel azelőtt vándorolt ki Németországból. Ilyen apró tévedések azonban nem zavarták a helybeli párttitkárt, e szennyes kis akció elindítóját. Az esetleges veszélyre tekintettel a rendőrséghez fordultam, mondván: amennyiben a plakát tartalma megfelelne a valóságnak, ez esetben hivatalból kellene ügyemmel és személyemmel foglalkozniuk. A kívánt vizsgálatból azonban semmi nem lett. A plakát pár hét múlva eltűnt a kirakatból. A vesszőfuttatásnak azonban csak nem akart vége szakadni. A templom előtt lévő főtéren, hová vasárnaponként tömegestül tódult a nép, üvöltő megafon hirdette: "Itt tartózkodik Lakatos Géza, aki százezerszámra vitte harcba és a halálba a Szovjetunió ellen a magyarokat az imperialisták oldalán." Szerencsére Egyek lakosságát nem hatotta meg e hangulatkeltő harsonázás. Végül már ügyet sem vetettek rá.

  Egyik, október havában megrendezett "békekölcsön" (a kényszerkölcsön megtévesztő elnevezése) jegyzése alkalmával a kitelepítetteket egyenként idézték a tanácsháza egyik termébe. A legdurvább szidalmak és megfélemlítő ordítozások kíséretében kényszerítették ki egy ötszáz forintos jegyzés aláírását, melyet előzőleg összegszerűen maguk töltöttek ki. Engem külön is és egyedül egy kulccsal zárt helyiségbe rendeltek, ahol egy rendőrségi közeg még egy ötszáz forintos jegyzést akart rám erőszakolni az említett megfélemlítő módszerrel. Nem álltam kötélnek. Megtagadtam aláírásomat. Lesz, ami lesz! - gondoltam. Semmi nem történt. A rendőr tajtékzott dühében, s a végén elbocsájtott. Bevált tapasztalat, hogy ilyen emberrel s ilyen esetben erélyt kell mutatni és nem megijedni.

  Midőn 1953-ban Nagy Imre került a kormány élére, a kiadott rendelkezés értelmében elhagyhattuk kényszerlakhelyünket. Megszűnt végre a kitelepítés. A végzést a deportáltak név szerint és egyenként kapták meg írásban, leányom augusztusban, én a feleségemmel és fiammal szeptember közepén. (Lásd: Dokumentumok!) Sorstársainkkal lázasan kutattunk lakás után, valamennyien Budapest közelében, de a fővároson kívül. A letelepedéshez akár Budán, akár Pesten külön engedélyre volt szükség, amit természetesen nem adtak meg. Budapest perifériáit a deportáltak százai lepték el. Általában uzsoraárakon lehetett akár csak szegényes elhelyezkedést is találni. Mi a családommal abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy unokafivéremnek, Lakatos Gusztávnak érdi villájában kaptunk megfelelő szállást rokoni feltételek mellett. Hálával emlékszem e szíves gesztusra.

[Vissza az elejére]

Érden

  Még Érdre is utánam jöttek polgári ruhás állambiztonsági szervek. Ellenőrizni jöttek, hogy valóban ott lakom-e, s nem költöztem-e titokban Budapestre. A rendőrségi közegek is rendszeresen látogattak - jegyzőkönyvezés céljából. Mindig az unalomig ismételt, elcsépelt kérdéseket tették fel. A végén rendszerint azt tudakolták, kikkel szoktam összejönni. Mondtam, senkivel, időm sincs rá, a megélhetésemért kell dolgoznom. Rajzoláson-festésen kívül újabb, szerény bevételi lehetőségem kínálkozott. Az egyik róm. kat. templomban orgonáltam vasárnaponként a 8 órai és a 10 órai szentmisén. Ezen a réven a betegbiztosítás és az ingyenes orvosi kezelés problémáját meg tudtam oldani.

  Érdi tartózkodásunk idejére esik egyik felejthetetlen élményem. Egy Budapesten akkreditált külföldi diplomata s régi ismerős kölcsönadta Horthy Miklós volt kormányzónak 1952-ben Estoril-ben (Lisszabon mellett) írt német nyelvű emlékiratait ezen a címen: Ein Leben für Ungarn. Nos, legnagyobb örömömre e könyvben végre választ kaptam annyi izgalmat okozó problémámra, vajon Horthy megkapta-e az 1947-ben egy amerikai őrnagy útján neki küldött levelemet. A könyv Argentínában jelent meg magyarul; ennek 276. s következő lapján ezeket olvashatjuk: "Közvetlen 16.-án reggel 6 óra előtt megjelent Veesenmayer és megkért, menjek át a Hatvany-palotába. Ezzel, mint mondotta, 'meg akar kímélni a Várpalota megszállásának kellemetlen látványától'. Így történt meg - udvarias formába burkolva - az én fogságba helyezésem. Én legalábbis ezt az eljárást így fogtam fel.

  Amikor átérkeztünk az SS-székházba, mert ez volt akkor a Hatvany-palota, Veesenmayer kijelentette: 'Itt főméltóságod a Führer védelme alatt áll.' Csak annyit válaszoltam, hogy senkinek a védelmét nem kértem és erre hazámban szükségem sincs. Félreérthetetlen és kemény szavaimra Veesenmayer csodálkozó tekintetet vetett. Nyilatkozatom őelőtte bizonyára éppen olyan érthetetlennek tűnt, mint nekem az ő magatartása.

  Csak sokkal későbben, éspedig 1947 őszén jutott tudomásomra ennek a félreértésnek a háttere, mely sok mindent megmagyaráz. A közlés, amelynek ezt köszönhetem, olyan személytől származik, akit különböző okoknál fogva nem nevezhetek meg, de akinek szavahihetősége tekintetében szavatosságot vállalok. A rendelkezésemre álló szöveg, mely az említett közlést tartalmazza, teljesen megegyezik a Szálasi ellen folyt perben 1946 februárjában elhangzott tanúvallomásokkal."

  Majd így folytatja:

  "Lakatos miniszterelnök ezután - mivel semmi oka nem volt kételkednie, hogy valóban a kormányzó 'válasza' az, amit Vattay közölt - magára vállalta a német követség értesítését. Mindaz, ami ezután történt, erre az előzményre vezethető vissza.

  A miniszterelnök tudósítása alapján a németek abban a hiszemben voltak, hogy a kormányzó már éjfél körül teljesen felhagyott az ellenállással és mind politikailag, mind katonailag megadta magát. Viszont Lakatos miniszterelnök ugyanebből a feltevésből kiindulva október 16.-án délután vállalta a közvetítő szerepét a lemondásra vonatkozó alakiságok végrehajtásának során. Ahogyan ő akkor látta - és kellett látnia - a dolgot, szükségképpen okszerű következménynek tekinthette, ha a megadás után a lemondásra is sor kerül.

  Az írásba lerögzített közlés elképesztő utólagos felvilágosítást nyújt elfogatásom körülményeire nézve. Lakatos miniszterelnök tehát hamis feltevések alapján járt el, melyek Vattay valótlan előadásából keletkeztek. Vajon mi indíthatta Vattayt, hogy oly értelmű 'válaszomról' tegyen jelentést, amelyet én soha nem adtam, sőt amellyel kereken ellenkező volt az előtte félreérthetetlenül kifejtett határozott álláspontom? Egyedül abban találhatok eljárására magyarázatot, hogy őt, aki különösen hűséges emberem volt, erre a másként megfoghatatlan lépésre az a meggyőződés ragadta, hogy csakis ezzel mentheti meg az én és családom életét."

  A most ismertetett közlés az események német előadá­sával is egyezik.

  1956 júliusában egy háziipari termelőszövetkezetbe, a Budapest VII. ker., Síp utcai Nemez- és Rostfeldolgozó HTSZ-be léptem be mint kendőfestő bedolgozó. Itt bérmunkában kellett a kiadott minta alapján, százas tételben például zsebkendőket megfestenem, sajnos igen alacsony munkabérért. Viszont midőn anyag állt rendelkezésre (ebben ugyanis néha hiány mutatkozott), a szerény kereset biztosnak volt mondható. Nem kellett "házalnom" az eladással, értékesítéssel. Ezenkívül a legkülönbözőbb rajzolási és festési munkákat vállaltuk. Egyházi vonalon például elsőáldozási és bérmálási emléklapokat, valamint karácsonyi és húsvéti képeslapokat festettünk.

  Idővel feloldották a Budapestre való beköltözés tilalmát. Gyermekeim rövidesen be is költöztek, részben előnyösebb munkavállalás, részben unokám iskoláztatása miatt.

  Így köszöntött ránk 1956. október 23.-a. Mi Érden, gyermekeink a forradalmi harcok közepette Budapesten vészelték át a nehéz napokat. Szerencsére egyikünknek sem történt baja. Ami engem illet, kerültem mindennemű részvételt a megmozdulásban. Az erre irányuló felszólítások elől kitértem. Magatartásomat nem csak előrehaladott életkorom diktálta. De előrelátásom is: a sokszoros túlerő előbb-utóbb győzedelmeskedik. A szabadságért oly hősi módon küzdő fiatalságtól azonban a dicsőség és a hazafias önfeláldozás pálmáját nem lehet megtagadnunk!

  A legszomorúbb napok egyikén, november 6.-án hirtelen megbetegedtem. Nem csekély nehézségek árán, hála fiam talpraesettségének, az egyik budapesti kórházba kerültem. Bármilyen kellemetlen volt is vesekőrohammal járó akut betegségem, ez annyiban jött jól, hogy a forradalomban való részvétellel még csak nem is gyanúsíthattak. A dicsőséges és emberfeletti önfeláldozással vívott szabadságharcnak borzalmas vérveszteség és utólagos kegyetlen megtorlás volt a következménye. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) adatai szerint a budapesti temetőkben 30000 szabadságharcos (javában fiatalok, sőt gyermekek!) van eltemetve. 1956 után 2344 kivégzést hajtottak végre. 152 halálra ítélt kiskorú közül összesen 8 kapott kegyelmet, a többit 18 éves koruk elérése után titokban kivégezték. A budapesti fogházakban még most is (1963-ban!) 458 politikai fogoly sínylődik. A Szovjetunióba deportáltak közül csak 12000 öreg és rokkant tért haza. 63000 a Karaganda és a Bajkál-tó mellett lévő táborokban van lengyel, német, balti és zsidó társaival. Kő- és szénbányákban, kolhozokban és útépítésnél dolgoznak. Rajtuk kívül kereken 7000 - elhurcolásukkor 14-18 éves - fiatal lány van még Kazahsztánban. A mennyek haragjáért kiáltó adatok ezek, az ENSZ is foglalkozott velük, de az ellenkező értelmű, ügyes propaganda révén eredménytelenül. Pedig az egész művelt nyugati világ adózott egykor bámulattal és csodálattal a szabadságért önfeláldozóan küzdő magyar fiatalságnak!

  1956 decemberében mi is Budapestre költöztünk.

[Vissza az elejére]

Végleg Budapesten

  Idősebb - azóta elhunyt - nővéremnek balesetből származó betegsége következtében szüksége volt ránk. Így hozzá költözhettünk. Ez volt az egyetlen lehetőség, hogy tető legyen a fejünk felett. Lakáshoz jutni régóta lehetetlenség volt, s mivel kitelepítettek voltunk, otthonunkat végképp elvesztettük. Bútoraink egy része Érden maradt, a többi a deportálás folytán szanaszéjjel rokonoknál, ismerősöknél, még idegeneknél is és ismeretlen helyeken elhelyezve. E bútorok egy része összetörve, tönkretéve használhatatlanná vált. Hontalanok lettünk a hazában. Most éreztük igazán a kitelepítés átkát. Ezután sem kaptam nyugdíjat, így ha találtam volna lakást, akkor sem tudtam volna a lakbért fizetni, amely időközben igen magas lett. De még egy-egy címhez jutni is súlyos ezresekbe került. Szóljak talán a hatósági lakás-odaítélés hallatlan nehézségeiről?!

  Mielőtt végleg Budapestre költöztünk volna, el kellett fogadnunk a kegyetlen tényt: gyermekeink 1956 november végén - a jobb és a szabadabb jövő reményében - disszidáltak. Leányomat tizenkét év előtt elszakította férjétől a háború, a hadifogság. A férj a feleségét, az apa a gyermekét - kedves kis unokámat - kívánta visszakapni. Fiamat egyre-másra rakták ki munkahelyeiről, természetesen apjának múltja miatt. Fájó szívvel ugyan, de mindkét gyermekünk érvelését el kellett fogadnunk. A forradalmi események folytán megnyílt osztrák határon át simán Ausztriába kerültek. Onnan lányom 1957 januárjában hosszú tengeri úton Új-Guineába ment s onnan Ausztráliába, ahol szerető családi körben él férjével s gyermekükkel. Fiam előbb Svájcba, onnan szintén Ausztráliába ment, azóta gyarapodott családjával. Mi pedig a feleségemmel újult energiával, festegetéssel folytattuk kenyérkereső munkánkat.

  1957 tavaszán kerülő úton értesültem arról, hogy a budapesti zsidó hitközség havi ezer forint szubvenciót szándékozik nekem felajánlani. Bár az ajánlat jólesett, udvariasan megköszöntem és elhárítottam. Ugyanebben az időben - nyilván az októberi forradalom hatására - kormányrendelet jelent meg a "törvénytelenül" megvont nyugdíjak rendezéséről. (E megjelölést később elhagyták!) Ilyenformán márciustól előbb havi négyszáz, majd ötszáz forint nyugdíjban részesültem. Meg kell jegyeznem, hogy e nevetségesen csekély összeg semmiképpen sem felelt meg több, mint negyvenévi állami szolgálatomnak, sem egykori magas beosztásaimnak. 1958-tól kezdve sorozatosan jelentek meg a legkülönbözőbb sajtótermékek és könyvek a Horthy-rezsim zárószakaszáról. Ennek az időszaknak az eseményei eddig évekig vagy egyáltalában nem, vagy egészen szórványosan érdekelték az írókat és az olvasókat. Mondanom sem kell, hogy ezeknek az irományoknak fő céltáblája a személyem volt. Persze Horthyt sem kímélték. A szerzők tökéletes tájékozatlanságról tanúskodtak, midőn a volt kormányzót megalkuvó, gyáva embernek bélyegezték.

  E közlemények sorát 1958 tavaszán "Az utolsó felvonás" című riportszerű cikksorozat nyitotta meg, mely aztán könyv alakban is megjelent. Négyen szerkesztették ezt a legocsmányabb hazugságokkal fűszerezett "irodalmi terméket", éspedig Horváth József, Nemes János, Pintér István és Szabó László. Az irománnyal nem tartom érdemesnek foglalkozni, annyira hemzsegnek benne a teljesen kitalált "adatok". A szerzők idéznek olyan párbeszédeket és kifejezéseket, melyek soha el nem hangzottak. Teszik ezt pusztán hangulatkeltés céljából. Ugyanilyen tartalmú és színvonalú Komlós Jánosnak a Magyar Nemzet-ben 1959 tavaszán "Tizenöt éve" címmel közölt cikksorozata, mely aztán az Elárvult ország hangzatos címmel könyvalakban is megjelent. Ez is hasonló fércmunka; felesleges lenne vele vitába szállnom. Cáfolatánál egyébből sem állna válaszom.

  1960. március 18.-án ért életem legsúlyosabb csapása. Drága jó feleségemet vesztettem el ezen a napon. Eszményi élettárs volt, angyali türelemmel viselte hosszú kínos betegségét. Elsőbb a roppant felelősség, mely vállamon volt, majd a hányattatások, egyéb megpróbáltatások végtelen sora eltörpül a veszteség mellett, melyet e gyász jelentett. Áldott legyen e mindennél szeretetre méltóbb lélek emléke!

  Ugyanennek az esztendőnek nyarán a Belügyminisztérium politikai főosztályának két nyomozó közege keresett fel a világszerte nagy port felvert Eichmann-üggyel kapcsolatban. A zsidók tömeggyilkolásával vádolt Gestapo csoportvezető, kit Argentínából bravúros ügyességgel Izraelbe szállítottak, hírhedt szerepet játszott Magyarországon. Mint miniszterelnök megakadályoztam a zsidók elhurcolását. A kiküldött nyomozó közegek udvariasan érdeklődtek nálam ennek részletei iránt, valamint a Veesenmayerrel való kapcsolatom és a vele való tárgyalásaim felől. Vallomásomat jegyzőkönyvileg rögzítették.

  Ezzel azonban a nyomozók nem elégedtek meg. Azt kívánták, közöljek velük minden olyan adatot, mely a hitleri Németországnak a magyar katonai, politikai és gazdasági ügyekbe való beavatkozását bizonyítja. Erre feltettem a kérdést: "Tekintettel arra, hogy én sem a sajtóban, sem a rádióban nem óhajtok szerepelni, tudni kívánom, kinek és mi célból van szüksége a kért adatokra." Megnyugtattak, hogy kizárólag dokumentációról van szó. De elhárították kívánságomat, hogy ismerjék el, milyen helytelenül, mennyire hamis megvilágításban s mennyire valótlan adatokkal ismertették a sajtóban 1958-ban és 1959-ben megjelent riportszerű újságcikkek az én 1944-es szereplésemet. Ehelyett nyugdíjam felemelését, aztán kivándorló-útlevél megszerzését helyezték kilátásba. Hitelt adtam az ígérgetéseknek és elvégeztem a kívánt összeállítást. Midőn kezükben volt már a dokumentum, egyszerre megfeledkeztek ígéreteikről. Csak annyit adatszolgáltatásomról, hogy minden személyes jellegű részletet mellőztem. Tehát nem tártam fel Vattay valódi szerepét és Vörös János ténykedéseiről is hallgattam. Mindketten Magyarországon éltek még; nem akartam őket kellemetlen helyzetbe hozni.

  Megjegyzem, hogy ennek a furcsa "történelmi" irodalomnak az lett az eredménye, hogy késhegyre menő vitákat váltott ki. Csak 1961-ben kezdtek új forrásokból meríteni, s tették ezt a szerzők igen alaposan. Úgy látszott, a tragikus korszak hálás propagandaanyagot jelentett. Továbbá az adatok feldolgozói busás jövedelmet húztak munkájukból. Egymás után jelentek meg új-újabb könyvek, újságcikkek, hangzottak el rádió-előadások a jelzett tematikáról. Nyugodtan állíthatom, hogy egyikük sem hiteles, legalábbis hiányos. Ezért támadt bennem az az érzés, hogy mindaddig, amíg én hiteles leírással a nyilvánosság elé nem lépek, addig a történtekről világos képet alkotni nem lehet.

  1961. június 22.-én a Népszabadság Pintér István nevű munkatársa - ugyanaz a Pintér, aki "Az utolsó felvonás" című riportsorozat egyik munkatársa - keresett fel lakásomon. Háborúba lépésünk 20. évfordulójának alkalmából nyilatkozattételre akart bírni. Felháborodottan tessékeltem ki a kéretlen vendéget.

  Végül megemlítem dr. Karsai Elek kísérletét. Ugyanis 1961 őszén arra kért, hogy vállaljak személyes szerepet egy dokumentációs film keretében. Azt magyarázta nekem Karsai, hogy ezt a filmet cáfolatnak szánják külföld felé, ahol változatlanul azt híresztelik, hogy a Horthy-rezsim elejétől végig szélsőjobboldali, úgynevezett fasiszta-náci politikát folytatott volna Hitler oldalán. Nekem tehát az lenne a feladatom, hogy német, francia és angol nyelven adnám elő a Lakatos-kormánynak éppen ellenkező irányú célkitűzését és politikáját. A filmet a nyugati nagyhatalmak fővárosaiban működő magyar külképviseletek mutatnák be a nagy világlapok képviselőinek sajtóértekezlet keretében. Magától értetődik, hogy a felkérésnek semmi körülmények közt sem adtam helyet. Eszemben sem volt felvevőgép elé állni. De mivel arra hivatkoztak, hogy a stúdió filmrendezői is mozgósítva vannak már, s utaltak bizonyos más mellékkörülményekre, végül annyi engedményt tettem, hogy rövid összefoglaló szöveget szerkesztettem. Kéziratomat át is vették, a tervezett filmből azonban semmi sem lett. Okát nem tudom, nem is kerestem. A munkámért felajánlott írói tiszteletdíjat visszautasítottam. Nyugodtan állíthatom tehát, hogy egyetlen fillért soha el nem fogadván, mindvégig megőrizhettem erkölcsi függetlenségemet.

  Ezek után feltételezem, hogy mindenki indokoltnak, sőt természetesnek találja, hogy Visszaemlékezéseim kiadásával a történelemnek s a történelmi hűségnek tartozom. Ezért teszem most az egyetlen hiteles és tárgyilagos ismertetést a történelem asztalára.

  1963. február hó

[Vissza az elejére]