Szovjetorosz kézen


1. Bevezetés
2. Szombathelyen
3. Kiskőrösön először
4. Kiskőrösön másodszor
5. Sajtótámadások
6. Szabadon Budapesten
7. Letartóztatásom
8. Tanúkihallgatás a Szálasi-perben
9. Vattay valódi szerepe
10. Veesenmayer vallomása
11. A honvédelmi igazolás megakasztása
12. Kórházban
13. Tanúkihallgatás a Sztójay-perben
14. Budapesti tartózkodásom mérlege

Bevezetés

  A szovjet Vörös Hadsereg alakulatai április 1.-jén vonultak be Sopronba. Annyi izgalom után megnyugvással állapítottuk meg, hogy végleg megszűnt az a nyilas és náci-német világ, amely kormányműködésem alatt annyi gondot és problémát okozott, s melynek vezetői csaknem fél esztendőn át üldöztek, mi több, két ízben fosztottak meg szabadságomtól és börtönbe vetettek. Bizalommal siettem tehát az orosz katonai hatósághoz. Egy derék bencés útján üzentem elsőbb az orosz városparancsnoknak, hogy Horthy kormányzónak az az utolsó miniszterelnöke óhajt velük személyes kapcsolatba lépni, aki mint alkotmányos kormányfő a fegyverszüneti lépést megindította.

  Az első fogadtatás - húsvét vasárnapján - barátságos és megértő volt. Közölték, hogy jelentették ügyemet a hadtestparancsnokságnak; döntésüket meg kell tehát várnom. Délután 2 órakor - Mocsáry Dániel és Kiss Endre nyilas államtitkárokkal együtt - egy ismeretlen katonai alakulat irodájába kísértek és onnan vissza a rendházba. A két nyilas kérte sürgetőn, hogy velem tarthassanak. Kérésük elől nem volt könnyű kitérnem, jóllehet jelenlétük saját ügyem elbírálásánál határozottan hátrányomra volt. Egy órával később értem jöttek és saját kocsimon vittek el, mondván, két, legfeljebb három órán belül visszahoznak. Ennek ellenére - számítva minden eshetőségre - kis kézitáskámban egy rend fehérneműt vittem magammal. Bizonytalan időre elszakadtam értem aggódó, drága feleségemtől, aki épp e kálváriajárásos hónapokban mutatta meg legszebben szeretetét, lelki-szellemi nagyságát.

  Az első éjszakát Pinnye községben töltöttük. Itt két ízben vetettek alá futólagos kihallgatásnak. S itt vették el autómat. Erre eleve számítottam. Másnap folytattuk utunkat. Egy orosz százados kísért. Kup községben éjjeleztünk. Április 3.-án hajnalban Balatonalmádiba vittek. Itt ért aztán a nem várt nagy meglepetés. Személyi motozást hajtottak végre, elvették apró használati tárgyaimat, majd kilenc, régebben őrizetbe vett honfitársammal egy közös szobába zártak. Türelmesen, ám elég értetlenül vettem a különös fogadtatást. Elhelyezésünk rendkívül primitív volt. Rabkosztunk üres levesből és napi egy darab kenyérből állt. Nyugodtan vártam a fejleményeket. Helyzetemet s múltamat világosnak ítéltem: hiszen mindent megkíséreltem a nyilas-nácinémet elnyomás és esztelen harc beszüntetésére. Reméltem tehát, hogy szerepem a legrövidebb időn belül tisztázódik. Erre azonban igen sokáig kellett várnom. Gondoltam, nem lehet egyébről szó, mint valamely óriási tévedésről személyemmel kapcsolatban. Balatonalmádiban ugyanis az első kérdés, melyet kihallgatásomkor hozzám intéztek, ez volt: "Ugye, Ön Szálasinak volt miniszterelnöke?" Hevesen tiltakoztam. Az oroszok bizalmatlansága azonban ezzel nem oszlott el.

[Vissza az elejére]

Szombathelyen

  Április 7.-én valamennyiünket teherautóra raktak, s ismét nyugat felé vittek. Szombathelyen állapodtunk meg, ahol a Sallay-féle "bagolyvárnak" vasrácsos ablakú, sötét, hideg szobájában helyeztek el. A körülmények feltétlenül kedvezőtlenebbek voltak, mint addig. Rabtársaink nap mint nap szaporodtak, végül huszonnégyen voltunk bezárva ugyanabba az egy szobába. Alvás a puszta padlón, ellátás reggelire és ebédre híg leves, minimális tisztálkodási lehetőség, sem levegőzés, sem séta, nappal és éjjel lakat alatt!

  Első érdemleges kihallgatásom itt folyt le francia tolmács segítségével. A kihallgató közegek munkájának könnyítésére papírt és írószert kértem, s az őket érdeklő terjedelmes anyagot írásban összegeztem. Harmadnap, midőn már vagy harminc lapot írtam tele, közölték, hogy a francia tolmácsot elvezényelték. Ennél fogva az egész anyagot németre kellett fordítanom, illetőleg az orosz tolmácsnak diktálnom, aki azt azonhelyt oroszra fordította s írta le. Önhibámon kívül kétszeres munkát végeztem. Éjjel-nappal dolgoztam, s ez - a ki nem elégítő étkezés mellett - egészségi állapotomat teljesen aláásta. Nem titkoltam, hogy a bánásmód egyszerűen érthetetlen. Kértem, vezessenek magasabb fórum elé. E kívánságomat április 12.-én délelőtt teljesítették. Nyitott szovjet repülőgépbe ültettek és kelet felé vittek. A célpont ismeretlen volt nekem. Tihanynál repültük át a Balatont. Kiskőrösön szálltunk le. Itt lényegesen kedvezőbb életkörülmények között kellett folytatnom és befejeznem a megkezdett jegyzőkönyvi vallomásokat.

  Három csoportra tagolódtak a feltett kérdések: 1. harctéri működésemre; 2. miniszterelnökségem idejére; 3. helyzetemre a Szálasi-éra alatt. A legteljesebb őszinteséggel, semmit el nem hallgatva válaszoltam e kérdéscsoportokra. Összesen hatvanhárom lapot írtam tele.

[Vissza az elejére]

Kiskőrösön először

  Kiskőrösi tartózkodásom körülményeit össze nem lehet hasonlítani addig elszenvedett helyzetemmel. Mozgási szabadságom csaknem teljes volt, emberséges elhelyezésben és ellátásban részesítettek. Harmadmagammal voltam egy szobában. Éppen abban a helyiségben, melyben Bethlen Istvánt őrizték mindaddig, míg pár hét múlva el nem szállították ismeretlen helyre. Mint kiderült, a Szovjetunióba vitték. Bethlen fekhelyét is én "örököltem". Biztos voltam abban, hogy jegyzőkönyveim lefordítása és elemzése hosszabb időt vesz igénybe. Egyetlen gondom feleségem sorsa volt. Semmi hírem nem volt felőle. Végre sikerült budapesti hozzátartozóimmal postai érintkezésbe lépnem. Már úgy látszott, remélhetem feleségem közeli látogatását, midőn május 9.-én váratlanul ismét repülőgépbe ültettek és nyugati irányba szállítottak. Átrepülve a Fertő-tavon, a burgenlandi Lajtaszentgyörgyön szálltunk le. Öt napot töltöttem itt egy mocskos parasztházban. Közölték velem, hogy egy-két napon belül Moszkvába visznek. Szerencsémre ez nem következett be. Lajtaszentgyörgyön közölte velem az egyik orosz tiszt, hogy - mint sejtettem - szombathelyi fogságom félreértésen alapult.

  Május 14.-én teherautón Baden bei Wienbe vittek. 1938-ban, tehát még a békés, szabad világban jártam ott utoljára feleségemmel kellemes tavaszi autókiránduláson. Gróf Lažansky nyugállományú osztrák ezredes villájában helyeztek el. Az ezredes és felesége rendkívül rokonszenves, jólelkű úriemberek voltak. Örökké hálás leszek a grófnénak, hogy a nehéz orosz koszt ellensúlyozására diétás ellátásban részesített. Egy hét múlva újabb vendégek érkeztek a villába: Mauthausenból, az internálótáborból kiszabadított, régi jó barátom, Andorka Rudolf volt vezérkari ezredes, egykori madridi követ és Bakay Szilárd altábornagy. Ez utóbbit az elszenvedett fogság erősen megviselte. Egész magatartása erről tanúskodott. Mindkettőjüket június 9.-én Magyarországra szállították és ott - további intézkedésig - szabadlábra helyezték.

  Családomtól való elszakadásom tudata Badenben teljes súlyával nehezedett rám. Sem postai, sem más egyéb üzeneti lehetőség nem kínálkozott. Mivel csak magyar pénzem volt, semmi szükségeset nem tudtam beszerezni. Az orosz katonai közegek ismét előhozták Moszkvába szállíttatásom lehetőségét. Ugyanakkor nyíltan megmondták, hogy nem vagyok letartóztatásban, mivel engem a Szovjettel szemben semmiféle bűn nem terhel. Ismétlem, viszonylag szabadon mozoghattam és a bánásmód ellen sem lehetett semmi kifogásom.

[Vissza az elejére]

Kiskőrösön másodszor

  Tizenegyünket június 23.-án vonaton útba indítottak s három nap rendkívül kényelmetlen utazás után június 26.-án újra Kiskőrösön találtuk magunkat. Azok közé kerültem, akikkel már április-májusban is együtt voltam. Ma sem tudom, miért utaztattak Badenbe. Hiszen ott ki sem hallgattak, hacsak a rövid - s lényegtelen - esetet nem számítom, midőn az áprilisi jegyzőkönyvben szereplő magyar neveket kellett újból pontosan lebetűznöm. Egyesek szerint ez a badeni "üdülés" azért volt szükséges, mivel az előnyomuló Tolbuhin-hadsereg hírszerző osztálya ott talált elhelyezésre. Kiskőrösön most végre meglátogatott szeretett feleségem és leányom. Visszaérkezésemet újsághírből tudták meg. Eszerint: "Lakatos volt miniszterelnök kiadatását a kormány az orosz katonai hatóságoktól kérte." Június 29.-én dalnoki Miklós Béla, akkori miniszterelnök tisztelt meg pár perces látogatásával. Ezután sokáig semmi nem történt.

  Július 14.-én Korotkov szovjetorosz alezredes érkezett Kiskőrösre. Hivatalosan közölte velünk, hogy "nem orosz érdek az itt-tartásunk, s ezért tárgyalások vannak folyamatban a magyar kormánnyal átadásunk céljából". (Az erről készített feljegyzést lásd a dokumentumok között!) Ám a pár napon belül várható, biztató döntés ellenére továbbra sem történt semmi. Kinek állt érdekében internálásunk meghosszabbítása? A legszembetűnőbb Veress Lajos vezérezredes esete volt. Őszintén meglepődtem, midőn Kiskőrösre visszatérve Veresst még mindig az internáltak között találtam. Pontosan fél éve szökött meg - hallatlan bátorsággal - a nyilasoktól, éspedig Németországba való szállítása közben.

  Július végén értesültem, hogy februárban megszövegezett és Pannonhalmán letétbe helyezett okiratom sajnálatos módon az oroszok kezébe került. Elveszett tehát az az okirat, mely teljes hitelességgel tárgyalta az államhatalomnak német segítséggel Szálasiék kezére való törvénytelen átjátszását. Komoly veszteség volt ez mind általános magyar, mind egyéni érdekeim szempontjából. Reméltem azonban, hogy az oroszok lefordíttatták az iratot, kiértékelték. Mire építettem reményemet? Gyökeresen megváltozott magatartásuk velem szemben. Igen kedvező bánásmódban részesültem és úgy látszott, hogy Moszkvába való szállításom gondolatát is elejtették. Egyebekben a pannonhalmi főoapát - irányomban érzett rokonszenvétől és együttérzésétől indíttatva - arra buzdított, hogy pótoljam az említett okiratot.

[Vissza az elejére]

Sajtótámadások

  Szeptember végéig nem voltak újabb kihallgatások. Ellenben az egyik magyar sajtóorgánum merőben hazug-hamis beállításban kezdett foglalkozni személyemmel. A Demokrácia című hetilapról van szó, mely sorozatosan augusztus 5.-ei, 12.-ei, 26.-ai és szeptember 23.-ai számában az előző év októberi eseményeit ismertette, végzetesen téves adatok alapján. Milyen zavaros forrásból merítette a lap a rám nézve igen ártalmas anyagot? Orosz "védőőrizetben" lévén, semmi módom nem volt védekezésre és cáfolatra. Október végéig egyetlen magyar kormányszerv vagy bármely más fórum nem tartotta szükségesnek kihallgatásomat, s ezzel a közelmúlt eseményeinek hiteles történetének vizsgálatát. Hogyan részesülhettem akkor jogvédelemben?! Az egyetlen lehetőség, mely rendelkezésemre állt sérelmem reparálását illetően: levelet intéztem ifj. Tildy Zoltánhoz, a Demokrácia felelős szerkesztőjéhez, melyben felszólítottam, hogy szüntesse meg e tendenciózus cikkek további közlését. Levelem tartalmát közöltem apjával, id. Tildy Zoltánnal, a Kisgazdapárt akkori elnökével, akit egyébként személyesen nem ismertem.

  Október 22.-én - a háborús főbűnösök tárgyalásával kapcsolatban - a budapesti államrendőrség politikai rendészeti osztálya egy tisztviselőt küldött kihallgatásomra. Ez volt az első magyar tanúkihallgatás, melyben részem volt. Végre módot nyújtottak, hogy röviden ismertessem miniszterelnöki működésemet és részletesen az 1944. október 15.-ei és 16.-ai eseményeket. A kirendelt tisztviselő kilátásba helyezte kihallgatásom folytatását vagy Kiskőrösön, vagy Budapesten. 1946 január végén megszüntették védőőrizetünket.

[Vissza az elejére]

Szabadon Budapesten

  Az utolsó három hónap Kiskőrösön (1945 novemberétől 1946 januárjáig) feleségemmel együtt aránylag kellemesen telt el. Elhelyezkedésünk kényelmes volt. Időnk egy része azzal telt el, hogy találgattuk, várhatjuk-e rövidesen szabadlábra való helyezésünket.

  Végre, ahogy lenni szokott, épp midőn nem vártuk, 1946. január 29.-én délután 3 órakor közölte velünk egy hozzánk küldött orosz tábornok, hogy 5 órakor szabadon mehetünk Budapestre háztól házig, csomagjainkkal. Veress Lajosnak és nekem saját személygépkocsiját ajánlotta fel, ezt azonban nem fogadtam el. Már csomagjaim miatt sem. Az ajánlat természetesen jólesett. Több sorstársunkat Budapesten egyenesen a hírhedt Andrássy út 60.-ba vitték és az ott elhelyezett politikai rendőrségnek adták át. Ezek közül többen pár nap múlva szabadultak, kivéve például Mocsáry Dániel volt államtitkárt, akire különleges elbánás várt tekintettel arra, hogy Szálasiék alatt is aktív szolgálatot teljesített.

  Mivel Budapesten Perczel Mór utcai gyönyörű lakásomat Takács Ferenc akkori szociáldemokrata politikus kiigényelte és berendezésével együtt elfoglalta, sógorom, Irsay Imre lakásában húztuk meg magunkat. Február 1.-jén a Szövetséges Ellenőrző Bizottság Andrássy út 101. szám alatt lévő villájában kellett megjelennünk. Itt közölték, hogy Veress Lajos barátomat és engem Vorosilov marsall kér beszélgetésre. Ez az érdekesnek ígérkező találkozó végül is elmaradt. Jóllehet most szabadlábon voltam Budapesten, mégis bizonytalan előérzeteim támadtak. Hő vágyam volt, hogy minden nyilvánosság és szereplés elől mielőbb vidéken húzhassam meg magam. Ez egyelőre lehetetlennek látszott. A Szálasi-per főtárgyalásának napja közeledett. Tudtam, hogy azon mint koronatanú részt kell vennem és helyt is kell állnom. Ez természetesen országos érdek volt és saját érdekeim szempontjából is kívánatos. Közben katonai vonalon is meg kellett indíttatnom igazoltatási eljárásomat. Semmiféle papír nem volt a kezemben, az oroszok nem adtak igazolványt.

  Ügyvéd útján a Szálasi-per "népügyészéhez" fordultam, hogy bármikor megidézhető legyek. A Honvédelmi Minisztérium igazolóbizottsága - Kiskőrösről benyújtott kérvényem alapján - ügyem tárgyalását február 13.-ára tűzte ki. Pár nappal a tárgyalás előtt hivatalosan közölték, hogy mint szolgálaton kívüli vezérezredesnek a honvédségi igazolás nem kötelező. Ami azt jelentette, hogy ha akarom, visszaléphetek az eljárás elől. Mivel ezt a lépést sokan félremagyarázhatták volna (hiszen nevem ezzel kapcsolatban már megjelent a napilapokban), másrészt az igazoló papírra előbb-utóbb mindenképpen szükségem volt, kértem az igazoló eljárás végrehajtását. Semmi okom nem volt aggodalomra; az igazolóbizottság elnöke eleve kijelentette, hogy kizárólag katonai pályafutásomat és katonai múltamat teszik bírálat tárgyává. Miniszterelnöki működésem elbírálására ők nem hivatottak.

  Sikerült több olyan volt bajtársamat, alárendeltemet, barátomat értesítenem, akik valamennyien készséggel voltak hajlandók kedvező tanúvallomást tenni. Nyugodtan néztem tehát a tárgyalás elé. Meggyőződésem szerint semmiben nem voltam elmarasztalható. Harctéri működésemet elsősorban az jellemezte, hogy minden igyekezetemmel a parancsnokságom alá rendelt katonai erőket, lehetőleg veszteség nélkül, hazamenekítsem. Ezen kívül a németekkel mindenkor gerinces fellépést tanúsítottam és emberséges bánásmódot igyekeztem érvényesíteni nemcsak a honvéddel, de orosszal és zsidó munkaszolgálatossal egyaránt.

  Különleges hálám és kegyeletes emlékezésem illeti legmeghittebb régi jó barátomat, az azóta elhunyt Faraghó Gábort, az 1944 szeptember-októberi fegyverszüneti bizottság vezetőjét, aki magát nem kímélve, részletesen megvizsgálta velem együtt a személyem körül esetleg felmerülő összes problémát. Orosz internálásom kezdetén, tehát még 1945 májusában elrekvirált budapesti lakásom visszaszerzésére is tettem lépéseket. A már említett Takács Ferenc a lehető legdurvábban utasította vissza. Arra hivatkozott, hogy amíg nem tudja, miként bírálják el politikai szerepemet, addig tapodtat sem mozdul. Ez a felháborító megjegyzés, melynek semmi köze nem volt a lakásügyhöz, fokozódó rossz előérzetet váltott ki belőlem.

[Vissza az elejére]

Letartóztatásom

  Február 13.-án, a Honvédelmi Minisztériumban kitűzött igazolási tárgyalásom napján, reggel 8 órakor a katonapolitikai osztály egy őrnagya és három polgári személy jelent meg lakásomon és letartóztatott. Közölték, "cellaéletre" készüljek fel. Ennyi megpróbáltatás után ezt az újabb hajszát súlyos igazságtalanságnak tartottam. Feleségem veszélyes asztmával ágyban fekvő beteg volt. Fogalmam sem volt letartóztatásom okáról és arról sem, vajon ezúttal ki határozta el magát üldözésemre. A sors iróniája, hogy később, a hírhedt Rajk-perrel kapcsolatban épp azt a Pálffy-Oesterreicher ezredest végezték ki, aki mint a katonapolitikai osztály vezetője letartóztatásomat elrendelte. S kivégezték ugyancsak a Rajk-perrel kapcsolatban Korondi őrnagyot, aki ellenem a nyomozást és kihallgatást végezte.

  A délelőtt azzal telt, hogy a nyomozó őrnagy kihallgatott és az anyagot jegyzőkönyvbe vette. Nyomott hangulatom szinte percről percre fokozódott. Ebben nagy része volt a katonapolitikai börtönben alkalmazott altisztek szemtelen, megalázó viselkedésének velem szemben. Ugyanaznap délután 4 és 5 óra közt kinyílt végre a sötét pincében lévő cellám ajtaja. Távozhattam. Semmit nem értettem az egészből. Mindenesetre elégtételt kértem. Falra hányt borsó volt. Otthon tudtam meg, hogy Tombor honvédelmi miniszter személyesen intézkedett érdekemben. Tette ezt főleg Nagy Ferenc miniszterelnök közbelépésére. Szabadlábra helyezésemet nemsokára volt alkalmam személyesen megköszönni. Nagy Ferenc ezt válaszolta: "Ez természetes, én csak egy kölcsönt adtam vissza." Ugyanis kormányelnök koromban sikerült Nagy Ferencet és több más, vezető politikust a német fogságból kiszabadítanom.

  Másnap és harmadnap folytatódott jegyzőkönyvi kihallgatásom Korondi őrnagynál. Most észrevehetően barátságosabb légkör fogadott. Viszont ugyanakkor hasábos cikkeket közöltek rólam a napilapok. Valamennyi egy követ fújt: mint kassai hadtestparancsnok zsidókat deportáltattam; a harctéren kegyetlenkedtem; "saját bevallásom szerint" mint miniszterelnök a szívós harcot hirdettem a németek oldalán; erőfeszítéseket tettem a háború folytatására; az októberi proklamáció engem tökéletesen meglepett, stb., stb. Bizalmas úton megtudtam, hogy a katonapolitikai osztály ezeket az adatokat abból a jegyzőkönyvi vallomásból vette, melyet én a magam védelmére a nyilas korszak alatt tettem. Szereplésemet természetesen más színben kellett akkor feltüntetnem. Ezzel éltek most vissza. Többet mondok: teljesen hiteles forrásból tudom, hogy a háttérben az én jogosan visszakövetelhető lakásom ügye volt eredendő rugója e hercehurcának. Egyebekben azt is megtudtam, hogy volt minisztertársaim közül a Budapesten lakókat tanúként beidézhetik. Ezért kerestem velük a sürgős kapcsolatot. Valamennyien messzemenő készséggel, spontán vállalták, hogy igenis hajlandók kiállni mellettem és kormányműködésem kettős célkitűzését vallani. Tudtommal volt munkatársaim közül csak egyet hallgatott ki ügyemben a katonapolitikai osztály.

[Vissza az elejére]

Tanúkihallgatás a Szálasi-perben

  Élénk figyelemmel kísértem a Szálasi-per alakulását az esti rádióadások útján. Nap mint nap vártam idézésemet. Ez február 16.-án meg is érkezett, éspedig 18.-ára. Nevem a rádióadásokban többször előfordult, természetesen a vádlottak hazug beállításában. 18.-án még nem került rám sor, továbbra is a vádlottakat hallgatták ki. A közönség nagy izgalommal várta a Zeneakadémia zsúfolásig megtelt nagytermében tanúvallomásomat. Figyeltem a közönséget és inkább szomorúan, mint haraggal néztem a vádlottak padján ülő nyilasokat, akik országunk romlását okozták: Szálasit, Beregfyt, Vajnát, Szöllősit, Keményt, továbbá Csiát és Gerát. E két utóbbit nem ismertem.

  A vádlottak zöme - mint Vajna, Beregfy - szánalmasan védekezett. Viszont Szálasi mindvégig fölényesnek s cinikusnak mutatta magát. Róla megalkotott, régi véleményem beigazolódott: megszállott, fanatikus, intelligenciája a normálisnál alacsonyabb fokon. Hagyjuk most a népbírósági tárgyalás színvonalát. A külső képet próbálom rögzíteni: A pódium túl erős világításban úszott, megafonokat kapcsoltak be, a közönség igen zajosan nyilvánította véleményét, a vallomások közben is megjegyzéseket tett; e megjegyzések vádlottakra és tanúkra egyaránt kellemetlenül hatottak.

  Másnap, 19.-én reggel 9 órakor engem hallgattak ki elsőnek. A tanácselnök sürgette az ütemet. Az előzmények aránylag rövid tárgyalása után hamarosan rátért az október 15.-16.-ai eseményekre. Uralkodván az anyagon, tudtam az idopontokat is, elsősorban azonban igazam tudatában határozott fellépéssel adtam elő. Körülbelül délután 2 óráig tartott kihallgatásom. Azt is meg kell jegyeznem, hogy kényes fordulatoknál vállaltam egyes kérdéseknek személyemre esetleg nem előnyös megvilágítását. Egy szóval, semmit el nem hallgattam, hűen ragaszkodtam a történtekhez s az igazsághoz. (Lásd: Dokumentumok!)

  Másfél év óta ez volt az elsőo nyilvánosság előtt tett megnyilatkozásom. A közvéleménynek nem volt, nem lehetett világos képe a közelmúlt leglényegesebb eseményeiről, különösen október 15.-16.-áról, melynek egyetlen koronatanúja én voltam. Fellebbent a függöny és egyszerre élesen megvilágosodott másfél hónapos erőfeszítésem a hitleri Németországgal szemben, továbbá a sorsdöntő nap - október 15.-e - rosszul megszervezett elhatározó lépése. Ezért azonban katonailag én semmiképpen sem voltam felelős. Valami azt súgta most bennem, hogy a népbíróság és a közönség részéről fokozódik irányomban a megértés, mi több, némi rokonszenvet is érez. Egyidejűleg a vádlottak ekkor döbbentek rá, mily helytelen nyomon jártak, midőn a kormány és a kormányelnök részéről a háború megszüntetését illetően teljes passzivitást tételeztek fel.

  Több szembesítésre is sor került. Köztük a legemlékezetesebb a Beregfyvel való jelenet volt. Ugyanis azt állította, hogy október 16.-án este az aláírt lemondó okirattal kezemben látott volna visszatérni a német követségre. Ez természetesen teljességgel valótlan volt. Kénytelen voltam szemébe mondani: "hazudik". Ezek után oly kicsinyes módon igyekezett állítólagos érdemeit hozzám intézett kérdéseivel kidomborítani, s engem nácibarátsággal vádolni, hogy a tanácselnök leültette és a közönség kinevette. Szálasi ezúttal sem szűnt meg azt állítani, hogy a kormányzó őt már október 16.-án délelőtt megbízta volna a kormányelnökséggel. Jóllehet közismert tény volt, hogy a Werbőczy utcai Hatvany-palotában valósággal "kidobta". E pontot illetően is szembesítésre került sor és ez Szálasira nézve hátrányosan végződött.

  Nagy hatást váltott ki, midőn az október 16.-ai események körül döntő jelentőségű mozzanatokról lévén szó, a népbíróság asztalára tettem a letartóztatásom megszüntetésére vonatkozó s azt igazoló, eredeti, német nyelvű okmányt. Pfeffer-Wildenbruch SS tábornok aláírása volt az irat alján. A Szálasi-perben tett tanúvallomásom anyagának hivatalos jegyzőkönyvét a Magyar Országos Tudósító kőnyomatos ívek formájában az 1946. február 19.-ei 14. és 15. folytatásában közli.

  A többségében zsidókból álló hallgatóság megtapsolt, midőn kijelentettem, hogy miniszterelnöki működésem alatt egyetlen zsidót Budapestről nem deportáltak. Az emberek kórusban ekhózták: "Tudjuk! Tudjuk!" Midőn tanúvallomásom végén megeskettek, s én leléphettem a pódiumról, kisebbfajta tapsorkán ünnepelt. Kijutva a tárgyalási teremből, számosan gratuláltak, újságírók életrajzi adataimat kívánták, ezt azonban - ösztönös érzéstől hajtva - megtagadtam. Éreztem, hogy az úgynevezett népszerűség, még ha nem is tőlem ered, ártalmamra lehet. Igyekeztem tehát kerülni minden nyilvános szereplést.

[Vissza az elejére]

Vattay valódi szerepe

  Utánam, másnap, Ambrózy Gyula volt kabinetirodai főnök tanúkihallgatása következett. A tárgyalóteremben maradtam, éppen nem kíváncsiságtól hajtva, hanem a tanácselnök kifejezett kívánságára. Nos, egyik ámulatból a másikba estem. Olyan megdöbbentő dolgokról értesültem, melyekről addig egyáltalában nem volt fogalmam. Ambrózy ugyanis, híven a történtekhez, előadta, hogy október 15.-én a késő esti órákban Vattay altábornaggyal együtt átjött hozzám a miniszterelnökségre, ahol is - a kormányzó életbiztonságáért aggódva - azt javasolta, hogy a kormányzó helyezze magát és családját a Német Birodalom védnöksége alá. E javaslat személyes előterjesztésére dolgozószobámból Vattayval együtt a kormányzóhoz sietett. A népbíróság elnökének kérdésére, hogy mi volt a kormányzó álláspontja, óriási meglepetésemre Ambrózy azt vallotta: "A kormányzó hallani sem akart róla!" Ezzel szemben - mint már leírtam - Vattay immáron egyedül, Ambrózy nélkül éjféltájt azzal a válasszal tért vissza, hogy: "A kormányzó a javaslattal minden tekintetben egyetért, csupán az a kikötése, hogy közvetlen munkatársait is - név szerint megnevezve: Ambrózyt, Lázárt, Tostot és Vattayt - salvus conductus-szal magával vihesse, nehogy a nyilasok bosszújának tegye ki őket."

  Mint látjuk, óriási az eltérés Vattay akkori kijelentése és Ambrózy jelenlegi vallomása között. Alighogy elhangzott a vallomás, az volt a meggyőződésem, hogy Ambrózy - híven a történtekhez - adta elő az esetet. Ezzel szemben Vattay közlése valótlan volt. Félrevezetett engem, félrevezette az egész kormányt. A másnapi eseményeknél a kormányzónak a németek által erőszakolt formai lemondása körül - nem ismerve a valóságot -, nem csak hogy engem hozott kényes és lehetetlen helyzetbe, de az ország és Horthy jövőjének szempontjából is végzetesen téves irányt kényszerített ránk. Végre világosan láttam: a kormányzó a reggeli órákban, sőt talán még azután is, ellen akart állni a németeknek. Ezt azonban én természetesen nem tudhattam. Így közlésem, melyet Feine követségi tanácsosnak tettem a kormányzó állítólagos szándékát illetően éppúgy, mint a további lépések tekintetében, nélkülözte a kormányzó hozzájárulását. Olyan "döntést" kellett közvetítenem, amely egyszerűen nem létezett! Vattay tehát olyan megalkuvó magatartásra kényszerítette a kormányzót, amely teljességgel érthetetlen volt, mivel semmiképp nem egyezett egyéniségével, s e lépés akkor is és most is kihívta Horthy ellen a világközvélemény megvetését, hiszen így a németeknek és Szálasinak nyitott utat a hatalom átvételére. Világossá vált az is előttem, hogy csalárd viselkedésével Vattay a saját bőrét akarta menteni. Továbbmegyek: ezek után az a gondolat is felmerült bennem, hogy Vattay a hajnali órákban úgy forgatta a dolgokat a kormányzó előtt, mintha a miniszterelnök a saját kezdeményezéséből keresné a németekkel a barátságos megoldást. Ha ez igaz - és nincs okom kételkedni -, ez esetben Vattay hátrányosan állította be az én szerepemet, amiért ma is el kell ítélnem.

  Ambrózy beszéde után közvetlenül nem nyílt alkalmam, hogy a tárgyhoz szólhassak. Másnap, február 2O.-án reggel elsőnek Lázár altábornagy tanúvallomására került sor. A Várban elhelyezett karhatalmi alakulatok ellenállásának tárgyában olyan értelemben vallott, mint aki a kormányzó éjszakai visszakozásáról mit sem tud. Valószínű, hogy Lázár erről nem is tudhatott. Magától értetődő, hogy a tüzelés beszüntetésére adott parancsom is megfejthetetlen volt számára. Így történt, hogy vallomása ellentétbe került az enyémmel. Ezért volt, hogy a tanácselnök kiegészítő vallomástételre hívott az emelvényre. Erre a pillanatra vártam. (Lásd: Dokumentumok!)

  A tanácselnök kérdésére habozás nélkül válaszoltam: "Csak most, másfél év után döbbenek rá az igazságra! Arra, hogy mi is történt valójában. Az állítólagos kormányzói üzenet s a deferáló elhatározás nem felelt meg a valóságnak! Kérem erre nézve megidézni és kihallgatni az akkor, vagyis 1944. október 15.-én éjjel miniszterelnöki dolgozószobámban tartózkodó minisztertársaim közül azt, aki elérhető, mert Magyarországon van, Rakovszky Ivánt. Csatay volt honvédelmi miniszter tragikus módon vetett véget életének, Hennyey pedig külföldön él."

  A feltűnő kijelentés nagy meglepetést váltott ki a népbíróságon. Egyesek hangosan kívánták Rakovszky megidézését. Ettől azonban a tanácselnök elállt, helyt adván vallomásomnak. Az volt a benyomásom, hogy a tanácselnököt annyira meggyőzték a tények, hogy nem kívánt további bizonyítékot. Annak érdekében, hogy az ügyet végérvényesen megvilágítsam, emlékeztetni kívánok néhány - talán már említett - eseményre, mely mind kivétel nélkül Ambrózyt igazolja. Ugyanis midőn Grell német követségi tanácsos Lázárt és Ambrózyt kereste, hogy őket csatlakoztassa a kormányzóhoz, nyilvánvalóan semmit nem tudtak a szabad kiutazás lehetőségéről. Hiszen Ambrózy elrejtőzött, Lázárt letartóztatták. Tost alezredes sem követ el öngyilkosságot, ha tud a "megváltó" megegyezésről, melynek értelmében Németországba szállítanák a kormányzóval védőőrizetbe.

  Végül még egy körülmény: október 16.-án délelőtt a Hatvany-palotában őrizetünkre kijelölt szobában szinte szótlanul ültünk együtt a kormányzóval és "hű" főhadsegédjével. Ez utóbbinak aztán minden oka megvolt, hogy a csendet őrizze. Ha én akkor egy szóval, egyetleneggyel említem a kormányzó állítólagos elhatározását, Vattay ott és azon nyomban lelepleződik. Ám ha erre talán gondoltam is, hallgatni voltam kénytelen, hiszen fegyveres SS-tiszt ült közvetlen előttünk.

  Ma a nyilvánosság előtt valamennyiünk szerepe tisztázottnak látszik. Kivéve a kormányzó előtt, akinek fogalma nem volt, milyen szörnyűségbe rántotta Vattay őt és magát az országot.

  A Magyar Országos Tudósító sokszorosított szövegébe sajnálatos tévedés csúszott a gyorsíró nyilvánvaló hibája következtében. A baj csak az, hogy a tévedés - minden látszat ellenére - súlyosan eshet latba. Épp ott bicsaklott meg a gyorsíró "ceruzája", ahol Vattay bekapcsolódásáról esik majd szó. Íme: "Erre én [Lakatos, tanú] javasoltam, hogy a kormányzó a Német Birodalom védnökségét kérje, stb." Nos, ha a történtek leírásához bármely kiadvány ezt a szöveget veszi egyszer alapul, akaratlanul is történelemhamisítást követ el. Az én lelkiismeretem tiszta; felhívtam a tévedésre a népbírósági tanácselnök figyelmét, aki azonban nem tulajdonított a mondatnak jelentőséget.

  De folytassuk február 20.-án a népbíróság előtt elhangzott további tanúvallomásokat!

  Csontos főhadnagy, postatisztviselő vallomása szerint: "Az október 15.-én délután kiadott s a csapatoknak a harc folytatását elrendelő vezérkarfőnöki intézkedés apokrif, mivel hiányzott Vörös Jánosnak, a vezérkar főnökének kiadványozó láttamozása." Az igazság az, hogy utólag láttamozta a parancsot, ezt azonban erősen tagadta. Tette ezt érthető okokból, hiszen a tanúvallomás idején ismét hatalmon volt. Vörös volt ugyanis az első demokratikus kormány honvédelmi minisztere. Érdekében állt, hogy Csontos főhadnagy úgy adja elő a dolgot, ahogy felettese kívánta.

[Vissza az elejére]

Veesenmayer vallomása

  Némi aggodalommal vártam a következő tanú kihallgatását, aki nem volt más, mint Veesenmayer volt német követ. Aggályaim oka: ha netán menteni kívánná Szálasiék bőrét, s ezért vallomásában eltér a valóságtól, ez esetben könnyen lehetséges, hogy rácáfol adataimra. Ez pedig kellemetlen megvilágításba állíthat engem.

  Szerencsére pontosan az ellenkezője történt. A volt német követ ezúttal még volt barátai, politikai fegyvertársai kedvéért sem volt hajlandó hazudni. Mindent a valóságnak megfelelően adott elő, még akkor is, midőn a szembesítés során meg kellett cáfolnia Szálasit. Vallomásából három lényeges pontot ragadok ki: 1. szemébe mondta Szálasinak, hogy nem igaz, amit állít, október 16.-án a kormányzó nem nevezte ki miniszterelnöknek a Hatvany-palotában; 2. beismerte, hogy a lemondási okirat aláírása volt a feltétele, hogy a kormányzó visszakapja a fiát; 3. végül azt is elismerte, hogy Szálasi és társai október 15.-ét megelőzően már hetek óta rejtőztek német épületekben és német biztonsági őrizetet élveztek. - A népbíróság megeskette Veesenmayert. Ezzel megerősítette az én adataimat. Ilyenformán október 15.-16.-ai miniszterelnöki működésem valamennyi lényeges pontban tisztázást nyert.

  Megnyugodva tértem haza. Elégtételemre szolgált az igazság kiderítése. Teljes lendülettel készülődhettem honvédelmi igazoltatásomra. Magától értetődően egyes sajtóorgánumok igyekeztek hangzatos címekkel elferdíteni vallomásomat. Dr. Nagy Vince, a Szálasi-per egyik legtekintélyesebb politikai ügyésze erre önként felajánlotta, ha bármely oldalról érnének a jövőben zaklatások, sőt támadások, haladéktalanul forduljak hozzá. Készséggel lesz védőügyvédem. Istennek hála, erre ugyan sor nem került, de annál becsesebb nekem az a spontánul felajánlott írásbeli nyilatkozata, mellyel tömören jellemezte kormányműködésemet ama nagyon válságos időszakban.

  A szerintem túlzott publicitás mellett megtartott tárgyalásról a magyar rádió esténként hangképeket és helyszíni riportokat közvetített. Még a tanúvallomásokról is beszámolt. Ennek tulajdonítom a tömeges szerencsekívánatokat, a jóslásokat rám váró, "fontos közéleti szereplésemről", stb. Nem győztem elhárítani a számos jóakarót. Ha egyébért nem, akkor ama meggyőződésből, hogy a szélsőbaloldal mindent elkövet lehetetlenné tevésem érdekében. Nem tévedtem. Sajnos! Azzal kezdődött, hogy egy kereskedelmi szaklap már 1945 augusztusi számában cikket közölt rólam, vagyis arról, hogy az orosz harctérről vagontételben hoztam haza a magamnak harácsolt holmikat! Honnan szedték e képtelenséget?! Semmit, egy fogpiszkálót nem hoztam haza!

[Vissza az elejére]

A honvédelmi igazolás megakasztása

  Kettőzött erővel készültem a katonai igazolási eljárásra. Február 27.-ére tűzték ki az újabb határidőt. Széles körben szereztem tanúkat mind katonai, mind politikai múltam igazolására. A verbuválás nem okozott erőfeszítést. Volt alárendeltjeim s híveim tisztes számban önként vállalkoztak. Másrészt ugyancsak híveim hozták tudomásomra, hogy a kommunista párt az igazolás elé mesterséges akadályokat szándékozik gördíteni. Jelszóként adták (volna) ki a kommunisták, hogy engem, a Horthy-rezsim utolsó "zászlóvivőjét", lehetetlenné kell tenni. E Hiób-hírek nem ijesztettek meg. Tudtam, hogy semmi terhelő adat nem merülhet fel ellenem, semmi olyasmi, ami bizonyítható lenne.

  Ezen az emlékezetes február 27.-én a honvéd igazolási tárgyalás megkezdésének órájában közölték velem, hogy a tárgyalást ismét el kell halasztani. Mi történt? Ismét a katonapolitikai osztály keverte a kártyákat: ha megtartják a tárgyalást, akkor mint katonát a kezükben lévő terhelő adatok(?) alapján ismét le kell tartóztatniuk. Viszont amennyiben nem vagyok katonának tekinthető, ez esetben semmi szükség igazolásom honvédelmi vonalon való lefolytatására.

  Szétszéledtek a mellettem felvonult tanúk és én siettem Tombor honvédelmi miniszterhez. Megértett, perceken belül intézkedett az eljárás folytatásáról és a sajtó tájékoztatásáról. Szűkszavú kommünikét javasolt; az új határnap hírét az újságok minden további nélkül közölték. Ezután Nagy Ferenc miniszterelnököt kerestem fel. Tökéletes rokonszenvvel viseltetett irántam s ügyem iránt. Hálás természet volt Nagy Ferenc. Ezért mertem előhozakodni egyszerre két kérésemmel: 1. segítségét kértem a letartóztatási hajsza ellen; 2. áldatlan lakásügyemben jogvédelmet. Nem tudván uralkodni magamon, felháborodottan kérdeztem: vajon mitévő legyek? Ezt válaszolta: tervezett vidékre vonulásom lecsendesítené a körülöttem felkavart hullámokat, lakásom dolgában pedig a polgármester útján intézkedik. Közölte végül, hogy ez idő szerint még nem létezik olyan polgári politikai fórum, mely engem igazolási eljárás alá vonhatna. S ilyet, mint szükségtelent, nem is lesznek hajlandók személyemért létesíteni.

  Egyik tanúm jellemző vallomásának szövegét nyilatkozat formájában nyújtotta át nekem. Az volt a szándéka, hogy igazoló eljárásom során előadja. Erre nem kerülhetett sor.

[Vissza az elejére]

Kórházban

  Február 28.-án gyomorbajom és erősen leromlott idegállapotom miatt dr. Lumnitzer Sándor barátom tanácsára és segítségével tíz napot töltöttem a Magdolna Kórházban. Teljes nyugalomra lett volna szükségem, erre azonban nem volt lehetőség. A katonapolitikai osztály nyomozó közeget küldött a kórházba annak megállapítására, vajon valóban ott időzöm-e. Ezenkívül az egyik kommunista hetilap látszólag jóindulatú újságírója zavart. Mint mondta, kedvező riportot kívánt készíteni rólam. Emlékek tódultak agyamba-képzeletembe. Elszomorítottak és elfárasztottak az emlékek. Bizonyos körök természetesen megakadályozták a cikk megjelenését. Gyógyulás és nyugalom szempontjából tartózkodásom ilyenformán nem járt kellő eredménnyel. Viszont az intézmény vezetőjének, orvosainak, ápolószemélyzetének őszinte hálával tartozom.

[Vissza az elejére]

Tanúkihallgatás a Sztójay-perben

  Alig tértem vissza a kórházból, a népbíróság újabb idézést kézbesített, és pedig március 11.-ére, ezúttal a Sztójay és társai ügyében folytatandó tanúkihallgatásra a Markó utcai törvényszéki épületbe. A tanácselnök a várakozási időre felajánlotta saját dolgozószobáját. Jungerth-Arnóthy Mihállyal együtt ott vártunk sorunkra. Onnan léptem a tárgyalóterembe még a délelőtt folyamán. A vádlottak padján Sztójay Döme, Rátz Jenő, Reményi-Schneller Lajos, Szász Lajos és Kunder Antal ültek.

  A tanácselnök főleg a "Nemzeti Szövetségnek" október 12.-én a miniszterelnökségen lefolyt kihallgatása iránt és ezzel kapcsolatban Szász Lajos szereplését illetően érdeklődött. A kérdéseket a népbíróság elnöke múltamnak s rangomnak kijáró hangnemben tette fel. A népbíróság tagjai is hasonlóan illendő bánásmódban részesítettek. Elképzelem, hogy ezt a "kivételes kegyet" a Szálasi-perben való "szerepemnek" köszönhettem. A tanúvallomás során ügyészek, védők, vádlottak sorra intéztek hozzám kérdéseket. E körülmény azonban semmiféle szenzációs fordulatot nem eredményezett. Talán azért, mivel válaszaim szigorúan tárgyilagosak és a lehetőség szerint rövidek voltak. Határozottan szánalmat váltottak ki bennem a vádlottak, különösen azok, akiket régóta ismertem.

  A tanácselnök udvariasan felkért, hogy - "amennyiben nekem nem alkalmatlan" - legyek jelen másnap Veesenmayer tanúkihallgatásán. Ugyanis elképzelhető, hogy ismét szükség lesz jelenlétemre. Természetesen késznek mutatkoztam a kívánságnak eleget tenni. Erre azonban nem volt lehetőségem. Ugyanis azon a napon végezték ki Szálasit és társait. Az aktus látványára a "dolgozó Magyarország" tízezrei tódultak és több órán át megakasztották a forgalmat. Így csak másnap, március 13.-án néztem fel a népbírósághoz. Ekkor tettem második, kiegészítő és sokak szerint igen fontos tanúvallomásomat a Sztójay-perben.

  Egyetlen kérdésre kellett felelnem: "Mi volt az 1944. máricus 19.-ei német megszállás katonai háttere?" Válaszom lényegében ugyanaz volt, amit az 1944 márciusi napok tárgyalásánál már leírtam. Kiemeltem Hitler brutális intézkedését, hogy a még felhasználható és harcba vethető magyar honvédségi alakulatok felett rendelkezhessék. Szóltam továbbá az 1. magyar hadsereg szerepéről a Kárpátok előterében s feltöltéséről az utolsó, még itthon levő egységekkel, valamint a júniusban kiszállított és a harctéren megsemmisült egyetlen lovashadosztályunkról. Nyíltan megmondtam, hogy mindennek összes hátrányos kihatását éreznem kellett akkor, midőn augusztus végén kormányt kellett alakítanom. Addigra ugyanis a laktanyákból az összes még ki sem képzett, hiányosan felszerelt póthadosztályt kellett a magyar föld védelmére bevetnünk éppen akkor, midőn az új politikai irányban való cselekvésre került sor és ehhez nem volt többé erő.

  Egyetlen nevet sem említettem, ennél fogva azt sem tettem szóvá, hogy ki került helyembe a vezérkarfőnöki székbe és hogy ki az, akit a haderők maradványainak bevetése terhel. Ezt azonban a hallgatóság valamennyi számottevő, főleg hivatalos tagja anélkül is tudta.

  A napi sajtó egyetlen szóval nem említette tanúvallomásomat, jóllehet jóval jelentéktelenebb megnyilatkozásokat az újságok teljes terjedelmükben idéztek. Ne felejtsük, még nem érkezett el annak az ideje, hogy Vörös János, a vezérkarnak e kritikus időkben főnöke, számot adjon katasztrofális hatású működéséről! Vörös az idő szerint még különleges védelmet élvezett. Ismétlem, a dálnoki Miklós-kormány honvédelmi minisztere volt. A német vonalról adott pillanatban ügyesen átsiklott a másik oldalra és ott dús érdemeket igyekezett szerezni. Az éremnek egyébként mulatságos oldala is van. Utólag kiderült, hogy Vörös János tévedés következtében lett az első demokratikus kormány honvédelmi minisztere. Nevét ugyanis Moszkvában összetévesztették dálnoki Veress Lajoséval, akit - rendkívüli érdemei ellenére - érthetelen módon változatlanul Kiskőrösön tartottak internálva.

[Vissza az elejére]

Budapesti tartózkodásom mérlege

  Nem egy népbírósági perben kellett még szerepelnem. Ahol mód kínálkozott, több esetben hozzájárultam tanúvallomásommal a felmentő ítélethez. Sajnos, ez sem tasnádi Nagy András volt képviselőházi elnök, sem Lukács Béla esetében nem járt sikerrel.

  Ami honvéd igazolási eljárásom ügyét illeti, Nagy Ferenc tanácsát fogadtam meg. Hozzájárultam, hogy Tombor honvédelmi miniszter útján levétesse napirendről és igyekeztem minél előbb vidéken meghúznom magamat. Lakásügyemben Kővágó polgármester jóindulatú közbenjárása ellenére semmi sem történt. Jóllehet e tekintetben "deportáltnak" voltam tekinthető, kit a nyilasok csendőrkísérettel hurcoltak el Budapestről. Egyébként még mindig számíthattam arra, hogy sötétben bujkáló elemek alattomos intézkedéseinek hatására újra elveszthetem szabadságomat. Ennek lehetőségét, legalábbis valószínűségét a legkülönbözőbb komoly tényezők is alátámasztották. Hogy mennyire nem rémlátás volt ez, azt bizonyítja a Szabadság című napilap 1946. március 21.-én megjelent véresszájú cikke, amely szerint a jugoszláv kormány Horthyn, Kállay Miklóson, Csatay Lajoson, stb. kívül engem is a háborús bűnösök sorában emlegetne és követelné kiadatásomat. Nos, én a jugoszláv harctérnek még a közelében sem voltam, bizalmas értesüléseim alapján az ügyet mégis veszélyesnek ítéltem meg. Semmi kedvem nem volt, hogy újra letartóztassanak. Ezért igénybe vettem egy közeli barátom szíves meghívását és illegalitásba vonultam. Nevem e kedves baráti körben Borsody Mihály volt, a család gyermekei is "Miska bácsinak" szólítottak. Közben felmerült autóval tervezett külföldi disszidálásom terve. Ez szerencsére nem sikerült. A hullámok annyira­amennyire elcsendesültek és én szépen előkerültem.

  Másfél esztendei üldöztetés és internálás után csaknem két hónapot töltöttem félig-meddig szabadon Budapesten, a demokratikus Magyarország fővárosában. Ez az úgynevezett szabadság azonban igen keserves volt számomra. Sok szomorú emléket őrzök magamban ebből az időből. Bármily furcsán hangzik, azt merném mondani, nagyobb biztonságban és jóval kevesebb gondok közepette éreztem magam Kiskőrösön orosz védőőrizetben.

  A Szálasiék agyréme folytán meghosszabbodott háborút követő általános leromlás képét szerencsétlen fővárosunk tükrözte vissza leginkább. Mennyi kétségbeejtő benyomásom volt itt emberekről, erkölcsről, anyagi lezüllésről! Persze jóleső megnyilatkozásokban is volt részem, és pedig szép számban. Ez a tény némileg helyrebillentette lelki egyensúlyomat.

  Mivel tudtam, hogy előbb-utóbb túl kell esnem rajtuk, magam kerestem a nyílt bírósági fórumok elé idézésemet. Mindannyiszor emelt fővel hagyhattam el a bíróság épületét. Ez adta meg az egész budapesti hajszának valódi mérlegét. Igenis koronatanúja - részben cselekvő részese - voltam a katasztrófába torkolló erőfeszítéseknek. Mindig távol állt tőlem a karrierizmus. Ha vállalkoztam a szinte emberfeletti, súlyos feladat végrehajtására, tettem ezt kizárólag a magyar katona kötelességtudatával. Sajnos feladatom elvégzéséhez nem kaphattam meg a szükséges eszközöket, sem a nélkülözhetetlen hatáskört. Midőn sorompóba kellett állnom, rajtam kívül álló, régi alapvető hibák következtében már minden elrendeltetett. S ahol minden elveszett, segíteni már én sem tudtam.

  Budapesten való tartózkodásom alatt természetesen alkalmam nyílt a fiatal népköztársaság politikai életébe is betekinteni. Világosan láttam, hová, milyen irányba terelődünk. Nem bocsátkozom bírálatba. Feltett szándékom volt már akkor politikától, egyáltalában közszerepléstől egyszer s mindenkorra távol tartanom magam.

  1946. március 19.-én hagytam el a fővárost. Fellélegeztem. Eszembe jutott-e akkor, milyen végzetes emlékezetű nap a magyar történelemben március 19.-e?!

[Vissza az elejére]