1. Bevezetés
2. Előzetes tanácskozás, terv a koronatanácshoz
3. Tizenötödike
4. A koronatanács
5. Közlés a németeknek
6. A proklamáció
7. A fordulat
8. Az orosz feltételek
9. A kormányzó sorsa
10. Tizenhatodika
11. Letartóztatásom
12. Közvetítő szerep
13. Nyilasok, németek a Sándor-palotában
14. Újból a németeknél
15. A lemondás aláíratása
Bevezetés
Újra hangsúlyozni kívánom, hogy mint eddig is, úgy írom le az eseményeket, ahogyan én láttam és végigéltem őket. Így itt nem térek ki a két évtized óta közzétett részletekre, melyek a legkülönbözőbb irodalmi és sajtótermékekben jelentek meg, s melyek javarészt nem hitelesek. Egyebekben ezekről szót ejtek még.
Október 14.-én, szombaton délután fél kettőkor Ambrózy Gyula, a kabinetiroda főnöke a következő üzenettel keresett fel: "A kormányzó elérkezettnek látja az időt a fegyverszünet megindítására." Feladatom, hogy még a délután bizalmas minisztertanácsot hívjak egybe (Jurcsek és Reményi-Schneller kizárásával), melyen a koronatanácson tárgyalásra kerülő összes teendőt megbeszéljük és előkészítjük. Az üzenet hallatára ösztönös nyugtalanság fogott el. Az volt az érzésem, hogy a döntő lépés katonai része nem eléggé átgondolt s nincs megfelelően előkészítve sem. Nem volt tiszta képem a hadsereg várható magatartásáról. Aggodalmamnak kifejezést is adtam. Ambrózy azzal magyarázta a lépés sürgősségét és szükségességét, hogy az éppen Moszkvában ülésező konferencián az angolok és az amerikaiak is jelen vannak, ennél fogva szándékunkról mindhárom nagyhatalom egyidejűleg tudomást szerezhetne. Majd futólag megemlítette: "Faraghótól Moszkvából újabb üzenet érkezett." Ennek tartalmát nem közölte.
Végül egy proklamáció tervezetét mutatta meg, melyet a kormányzó a rádión keresztül a nemzethez kíván intézni. Rövid eszmecsere után vállaltam a minisztertanács összehívását és megfelelő lebonyolítását. Vállaltam, hogy Hennyeynek utasítást adok jegyzékünk előkészítésére, melyet a három nagyhatalomhoz semleges követek útján intézünk. Vállaltam a kormány minden politikai ténykedésének végrehajtását fegyverszüneti kérésünkkel kapcsolatban, beleszámítva annak belpolitikai és közbiztonsági következményeit. Biztosítottam Ambrózyn keresztül a kormányzót, hogy az e tárgyban egybehívandó koronatanácson a kormány pozitív magatartást tanúsít. Időközben a koronatanács ülését másnap délelőtt 11 órára halasztották el. Ilyenformán személyem teljes latba vetésével, szívvel-lélekkel és egész odaadással vállaltam a teljes "sötétbeugrást".
Egyetlen aggályom támadt, miután elolvastam a proklamációtervezetet, éspedig a következő kitételt illetően: "Magyarország a mai naptól fogva hadiállapotban lévőnek tekinti magát Németországgal." Ezt a pontot teljesen elhibázottnak és az erőviszonyok figyelembevételével kivihetetlennek tartottam. Ambrózy megnyugtatott, hogy a szövegen még történnek változtatások. Ebben megnyugodtam.
Előzetes tanácskozás, terv a koronatanácshoz
A bizalmas csonka minisztertanács 14.-én délután 5 órakor kezdődött. A sorsdöntő kérdést alaposan megvitattuk. A katonai helyzet előadására átkérettem Vöröst, a vezérkar főnökét, aki azonban vidéken tartózkodott. Helyette Nádas vezérkari ezredes, a hadműveleti osztály vezetője állt rendelkezésünkre mint szakszempontból illetékes. Felszólításomra Nádas ismertette a harctéri helyzetet. Előadta, hogy a már tíz napja dúló nagy csata a debreceni térségben váltakozó sikerrel folyik. Kérdésemre, van-e remény, hogy az ott bevetett orosz seregtesteket feltartóztatjuk és "megsemmisítjük", Nádas ezredes határozott tagadással felelt. Amit azzal indokolt, hogy mögötte további orosz seregtestek vannak felvonulóban. Német részről viszont a 24. páncéloshadosztály épp most rakódik ki Budapesten. Ez a jelentés rendkívül kellemetlenül érintett. Nádast úgy bocsájtottam el, hogy nem közöltem vele ülésünk célját.
Egymás után szólaltak fel a kormány tagjai. Elvben magukévá tették az elhatározást a fegyverszünet megindítására. Egyesek azt latolgatták csak, vajon az országgyűlés összehívása nélkül, a kormányzó és a kormány döntése alapján végrehajtható-e az akció. Ismertem a kormányzó véleményét e tárgyban és tudtam, hogy a dolog halaszthatatlan. Még ha hozzá is járulna a kormányzó, hogy bevonjuk az országgyűlést, ez csak időveszteség lenne, ami pedig sem a németek várható ellenrendszabályai, sem a felfegyverzett szélsőjobboldal miatt nem kívánatos.
Tisztáznunk kellett még a hadsereg magatartásának és saját katonai rendszabályainknak kérdését. Nem lévén jogom és hatásköröm a honvédséggel való rendelkezésre, átkérettem a minisztertanácsra a Várból Vattay altábornagyot. Kérdéseinkre a főhadsegéd a következő válaszokat adta: a hadsereg kormányzóhű magatartása nem kétséges, mert dálnoki Miklós Bélával és Veress Lajossal, az 1. és 2. hadsereg parancsnokaival mindent személyesen megbeszéltek és elrendeztek. A királyi Vár védelmét a karhatalmi erők és a felvezető utak aláaknázása biztosítja. A 3. hadsereg parancsnoka, a németbarátságáról ismert Heszlényi altábornagy nem számít, mivel ez a sereg szét van szórva, s egyetlen félig-meddig ütőképes lovashadosztálya feltétlenül hű marad a Hadúrhoz.
Az országgyűlés összehívásának problémáját - a jogász kormánytagok hozzászólása után - összegezve a következő javaslatot tettem, kérve Vattayt, jelentse a kormányzónak: A másnapi koronatanácson - melyen jelen lesz a két nácibarát miniszter - adja elő szándékát s elhatározását, amely után én majd kérem hozzájárulását az országgyűlés egybehívásához. Kérésemet a kormányzó tagadja meg ezzel az indoklással: az idő sürget, a nehéz közlekedési viszonyok mellett a törvényhozók nem hívhatók egybe a szükséges gyorsasággal, ezen kívül számos képviselő ma is letartóztatásban van, tehát a csonka országgyűlés nem képviselné a magyar nép összességének nézetét. Mindent összegezve: a kormányzónak - megítélése szerint - szuverén joga egyedül is dönteni a fegyverszünet kérdésében. Ezután én benyújtom a kormány lemondását, a kormányzó elfogadja és nyomban kinevezi a régi kormányt jelenlegi összeállításában a fegyverszünet megkötésére. Ezt természetesen már eleve vállalom.
A tervet a csonka minisztertanács elfogadta. Elgondolásunk az volt, hogy a két nácibarátot állítsuk meglepetés elé. De előbb lássák, mily komolyan vitatjuk meg az alkotmányból eredő aggályainkat, s a túl gyors elhatározás se keltse fel gyanújukat. Intézkedésemre a külügyminiszter készítse elő az összes szükséges jegyzéket, melyet a budapesti svéd, svájci és török követek közvetítésével a három nagyhatalomnak - Szovjetoroszországnak, Angliának és az Amerikai Egyesült Államoknak - kívánunk továbbítani fegyverszüneti óhajunk tárgyában. A koronatanácsot követően déli 12 órára kérte kihallgatásra a kormányzó Veesenmayer német követet. Az audiencián - a külügyminiszteren kívül - magam is jelen kívántam lenni.
Az október 14.-ei tanácskozás a késő esti órákba nyúlt. Ennek végeztével kértem minisztertársaimat, hogy másnap - vasárnap - tartózkodjanak hivatalukban, a várbeli minisztériumok vezetői pedig lehetőleg a miniszterelnökségen időzzenek. Kívánságomnak valamennyien eleget tettek. Az esetleges német ostromra való tekintettel feleségestül jöttek, élelmiszeres táskákat, egyéb szükséges holmit hozván magukkal.
Tizenötödike
A kocka el volt vetve. Gondokkal szívemben-elmémben tértem rövid nyugovóra. Így virradt ránk a sorsdöntőo október 15.-e.
Úgy fél tíz tájt azzal voltam elfoglalva, hogy - minden eshetőségre számítva - parancsőrtisztemmel irodám páncélszekrényének kompromittáló anyagát elégettessem, midőn az Erzsébet-híd pesti oldala felől több detonáció hallatszott. Rövidesen telefonon jelentették az eseményeket, melyekbe ifj. Horthy Miklós könnyelműen belekeveredett. További sorsáról csak azt közölték, hogy a magával vitt testőrök rövid tűzharca során megsebesült és eltűnt. Ilyenformán a Gestapo emberei tőrbe csalták, midőn Tito megbízottjaival készült tárgyalni. Kellemetlen volt az eset. Történjék bármi, már biztos volt, hogy órákon belül szembekerülünk a németekkel. A kormányzó fia értékes túsz a német követség kezében.
Tíz órakor a Várba siettem. A proklamáció szövegét kellett befejeznünk, s várható más fontos megbeszélésekre is sor kerülhetett. A szárnysegédi szobában Vattay altábornagy jött elém. Kérdésemre, hogy nem lenne-e szükséges számomra még egy rövid audiencia, nemmel felelt, s hozzátette, hogy minden el van készítve. A koronatanácsra érkező Hennyey külügyminiszter készen hozta magával a három említett semleges ország követeinek szóló francia nyelvű jegyzéket. Ezeket a délután 2 órára a Várba kéretett diplomatáknak időveszteség nélkül személyesen akarta átnyújtani. Az összkormány tagjai, valamint az időközben visszaérkezett Vörös János a Mátyás-teremben gyülekeztek a koronatanácsra. Az ülés megkezdése előtt Ambrózy kabinetirodai főnök felhívta figyelmemet az elnöklő kormányzó asztalára tett ívlapra, melyen - az előző esti megállapodáshoz híven - a tanácskozás egész tervezett menete rögzítve volt.
A koronatanács
Tizenegy órakor kezdődött az ülés, mely nagyjából programszerűen folyt le. A kormányzó bevezető szavait elhatározásának kinyilvánítása követte. Erre kértem - tekintettel a két nácibarát miniszterre - Vörös Jánost, ismertesse a harctéri helyzetet, éspedig azért, hogy "elhatározásunknak" objektív alapja legyen. Ezután kértem az államfő hozzájárulását az országgyűlés összehívásához. A kormányzó ezt megtagadta, mire benyújtottam a kormány lemondását. Midőn az újabb kinevezésre került sor, éreztem, óvatosnak kell lennem, ezért ezt válaszoltam: "Én mint katona a kormányzó óhajtása előtt meghajlok, s vállalom, de kérem, hogy a kormány tagjai együtt és külön-külön kérdeztessenek meg, hogy tárcáik vezetését a fegyverszünet jegyében vállalják-e vagy sem." A kérdést a kormányzó feltette, s valamennyien néma fejbólintással igenlő választ adtak. Tizenkét óra lett éppen és jelentették, hogy Veesenmayer megérkezett a kormányzói kihallgatásra. Nem lett volna értelme váratni a követet. A koronatanács véget ért. A miniszterek az új eskütétel miatt együtt maradtak.
A koronatanács lefolyása sikeresnek mondható. A nácibarát miniszterek meglepetése felülmúlta elképzeléseinket. Előnyös volt a tanács gyors berekesztése is; elejét vette az utólagos meggondolásoknak, az elhatározást módosítani szándékozó felszólalásoknak. Közvetlenül az eskütétel előtt Jurcsek és Reményi-Schneller bizonyos észrevételekkel akart előhozakodni, ez elől azonban sajnálkozással kitértem. Nem volt szerencsés Perényi Zsigmond báró túl korai érkezése. A be nem avatottak joggal hihették, hogy a koronaőr még a kormány formai lemondása előtt kapott meghívást.
Közlés a németeknek
Mihelyt véget ért a koronatanács ülése, Hennyey külügyminiszterrel és Vattay főhadsegéddel a kormányzó dolgozószobájába siettem a német követnek államfői kihallgatására.
A szokatlan kép meglepte Veesenmayert. Hallva a sorsdöntő közlést, elsápadt. Meglepő gyorsan nyerte vissza önuralmát, s a fegyverszünetnek Magyarországra nézve súlyos következményeit ecsetelte. Hamarosan ellentámadásba ment. A valószínűleg agent provocateur-rel tőrbe csalt ifj. Horthy Miklós szerencsétlen akcióját az ellenséggel való paktálásnak bélyegezte. Mire a kormányzó Bakay altábornagy elhurcolását vetette szemére és mind izgatottabban, nyugalmát végleg elveszítve felugrott, felemelte az asztalra készített német puskatölténytárat s odavágta, mondván: e le nem tagadható bűnjelet a fia körüli tűzharc színhelyén találták. A végleg feszült hangulat csak akkor enyhült valamelyest, midőn a követ megemlítette, hogy épp most érkezett Rahn volt római német nagykövet, Hitler különkiküldöttje, akinek az lett volna a feladata - különösen ha a váratlan fordulat be nem következik -, hogy eloszlassa a két ország közt az utóbbi időben támadt nézeteltéréseket, megfelelő légkört teremtsen és a további sima együttműködést biztosítsa. Ilyenformán Veesenmayer a maga részéről misszióját befejezettnek tekinti és azonnal kihallgatásra küldi a nagykövetet. E szavakkal távozott.
A proklamáció
Kiléptünk a kormányzó dolgozószobájából. Épp ebben a pillanatban hallhattuk a szárnysegédnél felállított rádiókészüléken az államfő proklamációját. Előhozattam az írott szöveget és megállapítottam, hogy a tegnapi tervezet változatlan maradt. Kivéve egy kitételt, éspedig, hogy hadiállapotba kerültünk Németországgal. Döbbenetes megállapítások hangzottak el a jól ismert szövegben. Valamennyi találó igazságokat tartalmazott, mégsem állt arányban erőviszonyainkkal. Legelőször is arra gondoltam, hogy ilyen hangot csak az erősebb használhat. A jóformán változatlan szöveg közlése úgy történt, hogy Ambrózy hívatta Hlatky államtitkárt és utasította, hogy a proklamációt azonnal közölje a rádió. Éles tekintetével Hlatky azonnal látta, hogy én a szöveget nem ellenjegyeztem. Észrevételét nyomban közölte. Ambrózy azonban legfelsőbb utasításra hivatkozott, mondván: Hlatky ezzel ne törődjék és siessen. Az államtitkár ilyen értelemben járt el.
Ma sem tudom, milyen okból maradt el a miniszterelnöki ellenjegyzés. Joggal gondolhattam, hogy a proklamációra egyáltalában nem kerül sor, hiszen erről 15.-én nem volt már szó. Így nem jutott eszembe, hogy reklamáljam (pedig az lett volna a helyes). Egyébként sem sikerült a kormányzóhoz jutnom a koronatanács megkezdése előtt. Ambrózy viszont tisztában volt azzal, hogy erőviszonyainkat mérlegelve én a szöveg hangnemét túlzottnak tartom. Lehetséges, hogy - talán kormányzói intézkedésre - ezért akartak engem megkerülni. Az elgondolás teljességgel helytelen volt; a döntő lépés következtében felmerült felelősséget nekem kellett vállalnom. S ezt vállaltam is. Hennyeynek azonban megjegyeztem, hogy eddig két olyan hiba történt, ami feltétlenül a németek malmára hajtotta a vizet: ifj. Horthy Miklós kalandja és a proklamáció szövegezése. Nem tartom kizártnak, hogy e két incidens nélkül Horthy és kormánya egyszerűbben bonyolíthatta volna le a fegyverszünetet, egyáltalában sok minden másképp - szerencsésebben - alakulhatott volna. Másrészt igaz, hogy a nemzethez intézett felhívás erős hangja a külföld felé nem tévesztette el hatását. Igazság szerint ez volt a proklamáció elsőrendű célkitűzése.
Így már most előrevetette árnyékát az, hogy komolyabb tényezők mellőzésével a kormányzó felelőtlen közvetlen környezete vette kezébe az irányítást és rendezte a legsorsdöntőbb aktus lebonyolítását. És ez a tény vezetett a végső katasztrófához.
Kisvártatva megérkezett Rahn nagykövet. A kormányzó egyedül fogadta. Mivel az eskütételre várakozó miniszterek még együtt voltak, a kormányzó röviden ismertette a kihallgatás lefolyását, amely lényegében abból állt, hogy a nagykövet megértést mutatott az ország nehéz helyzete iránt. Majd barátságos hangnemben igyekezett jövetelének eredeti célját kifejteni. A kormányzó sajnálkozását fejezte ki, mondván: elkésett. (Rahn akkor még nem ismerte a kormányzói proklamációt, németre fordítása időbe telt.)
Eskütétel után arra kértem a kormány tagjait, hogy maradjanak hivatalukban, mivel lehetséges, hogy bármely percben ismét össze kell ülnünk tanácskozásra. Megérkezett a három semleges követ; külügyminiszterünk átnyújtotta nekik a fegyverszünetre vonatkozó kész jegyzéket. Ezután intézkedtem - a miniszterelnökségi sajtófőnök útján - a jobboldali lapok beszüntetésére és a liberális lapok életre keltésére. Vasárnap lévén, ez utóbbi nem volt égetően sürgős. A délelőtt folyamán történt, hogy hívattam harctéri működésem idejéből értékes és megbízható munkatársamat, Szentpály hadiműszaki törzskari alezredest. Vattay altábornagy főhadsegédhez delegáltam mint összekötő közeget. Szentpály két megbízatást kapott Vattaytól: 1. ellenőrizze az Állami Nyomdában a proklamációk elrendelt kinyomtatását. Ez akkor még minden további nélkül meg is történt; 2. győződjék meg a vezérkar főnökségén, hogy az 1. és 2. hadseregparancsnoknak szóló fedőnév alatt már előzőleg kibocsájtott kormányzói intézkedést kiadták-e távirati úton. Ugyanis nevezettek már előzőleg azt a szóbeli utasítást kapták, hogy amennyiben fegyverszünet esetére olyan rövid táviratot kapnának, hogy "X.-én kiadott parancsom végrehajtandó", akkor ez a fegyverszünet életbelépését s annak összes következményeit jelenti.
Szentpály ügyesen tájékozódott a hadműveleti osztályon és megállapította, hogy az intézkedés nem ment el. Ezt a referens, Reischl vezérkari százados akasztotta meg (később autóbaleset áldozata lett), aztán valószínűleg Nádas ezredes, a hadműveleti osztály vezetője (kiről később kiderült, hogy a szélsőjobboldali nácibarát irányzathoz tartozott). Ez utóbbival Szentpály nem tudott beszélni, épp előtte surrant be Vörös János szobájába. Szentpály visszasietett Vattayhoz, aki telefonon kérte számon a vezérkar főnökétől a távirat visszatartását. A beszélgetés eredményét már nem volt mód ellenőrizni. Annyit mégis sikerült megtudnunk, hogy a vezérkar főnökségén intézkedés történt, hogy "a kormányzóságról jövő semmilyen parancsot nem szabad továbbítani". Csak sajnálkozhatunk a fontos poszton lévő közegek s vezetők mentalitásán.
A kora délutáni órákban a német diplomaták - a proklamáció német nyelvű szövegének kiértékelése után - már világosabban látták a helyzetet, bár nem tudták, milyen magatartást tanúsítanak a fronton küzdő magyar csapatok. Ezért - mint Macartney angol történetíró professzor tanúsítja - Veesenmayer személyesen sietett a vezérkar főnökségére. Berontott Vörös János szobájába, hogy a továbbharcolásra vonatkozó intézkedést erőszakoljon ki tőle. Ez minden valószínűség szerint sikerült is neki. Erre telefonösszeköttetésünkből következtetek (4 és 5 óra közt lehetett), mivel arra a megjegyzésemre, hogy a fronthelyzet magatartása még tisztázatlan, Veesenmayer magabiztosan ezzel vágott vissza: "Das ist schon längst erledigt", vagyis: ez már rég el van intézve.
Vörös János tehát német nyomásra egy úgynevezett hadparancsot adott ki. Ez a tény már önmagában szöges ellentétben állt a fegyverszünet céljával és szellemével. Végeredményben csodálható-e Vörös eljárása? Veesenmayer emelte őt a vezérkarfőnöki posztra; egész múltja, politikai beállítottsága folytán a németek elkötelezettje volt. A dolgok logikája szerint tehát természetszerűen összeütközésbe kellett kerülnie a fegyverszünet eszméjével. Személyével később még foglalkozom.
A fordulat
Ezen a délutánon, október 15.-én, egymás után futottak be a csalódást okozó hírek. A csekély számú budapesti helyőrség parancsnokát, Aggteleky altábornagy hadtestparancsnokot, ki a Legfelsőbb Hadúrnak tett esküjéhez híven akart cselekedni, saját beosztott tábornoka, Hindy Iván vezérőrnagy letartóztatta. Példája ragadós volt; az egész helyőrség azon nyomban átállt a német-nyilas vonalra. A tisztikarból sokan misztifikációnak minősítették a proklamációt. Kijelentésük hitelre talált.
Időközben a német követ is feleszmélt. Látta, a helyzet - az ő szempontjából - gyors cselekvést kíván. Fegyverekkel megrakott német gépkocsizó egységeket vonultatott fel a Stúdió elfoglalására. Midőn ezt jelentették nekem, azonnal telefonparancsot adtam a csendőrfelügyelő helyettesének a karhatalmi csendőrzászlóaljak beavatkozására. Elkéstem. Kiderült, hogy a Rádiót - a vezetés, híradás és intézkedés e legfontosabb szervét - elégtelenül biztosították. Még nagyobb baj volt, hogy az odavezényelt legénység közt sok beszervezett nyilas párttag volt. Természetes tehát, hogy már 3 és 4 óra közt a Stúdió szinte ellenállás nélkül német katonai kézre került. E szomorú tény szintén a hiányos katonai előkészületek következménye volt.
A kormányzói proklamáció szövege katonai vonalon a harcoló hadsereg vezetőségében is kételyeket támasztott a csapatok magatartását illetően. A befutott jelentések alapján Vörös János - az imént ismertetett módon - új intézkedést adott ki a kormányzóságnak tett jelentés szerint állítólag olyan értelemben, hogy a fegyverszünet megindítása még nem jelenti a fegyverletételt, ennél fogva a csapatok kötelesek folytatni a harcot. Ez azonban csak fokozta a zavart. Ugyancsak a délutáni órákban értesültem arról, hogy egyes rendőrtisztek, sőt a rendőrlegénység egész csoportjai egymás után álltak át a szélsőjobboldal immár nyíltan szervezkedő pártalakulataihoz.
Fél ötkor József főherceg keresett fel. Leplezetlen rosszallását jött kifejezni. Közölte továbbá, hogy két ismeretlen magas rangú törzstiszt járt nála a palotában. Azt javasolták neki, hogy vegye át a főparancsnokságot a honvédség felett. Azt válaszoltam, hogy ez kizárólag a Legfelsőbb Hadúrt érintő probléma. Erre eltávozott a főherceg. Körülbelül 4 és 5 óra közt már világos lett, hogy kitűzött célunk elérése legalábbis kétséges. Fokozatosan bontakoztak ki akciónk kudarcának körvonalai. A kegyelemdöfést - hogy úgy mondjam - Szálasinak a nyilas-német kézre jutott Rádióban való megszólaltatása adta meg. Ellenproklamációjában nem volt már szó Horthy "árulásáról". Bombasztikus jelszavakkal hirdette Szálasi a szerinte becsületes harc folytatását a haza megmentésére, a biztos győzelem jegyében.
Mielőtt bekövetkeznék a teljes katasztrófa, ennek elkerülésére telefonon érintkezésbe léptem a német követséggel. Szerettem volna menteni az esetleg menthetőt. Az volt az elgondolásom, hogy olyan megegyezést hozzak létre, amely lehetővé tegye egyrészt a két ország zavartalan különválását, másrészt a fenyegető belső harc elkerülését. Ennek érdekében mindkét félnek engedményeket kell tennie. Mi a magunk részéről követeljük ifj. Horthy Miklós és Bakay altábornagy kiadatását és engedményként felajánljuk, hogy az orosz válasz megérkeztéig csapataink tovább harcolnak. Telefonon kértem a kormányzó hozzájárulását. Ezt meg is kaptam, s miután értesítettem a német követséget, Hennyey külügyminiszter kíséretében odamentem.
Időközben Rahn nagykövet és Veesenmayer megismerkedett a proklamáció német szövegével. Ridegen fogadtak. Alighogy tárgyalni kezdtünk, jelentés érkezett, hogy a Várba vezető utak aknásítva vannak. Erre Veesenmayer kijelentette, hogy ilyen körülmények közt nem hajlandó tárgyalni. Telefonon intézkedtem Vattay altábornagynál, hogy nyittasson azonnal átvezető utakat a telepített aknazáron át. Már előző nap tudtam ugyanis, hogy az éppen Budapestre érkezett és ellenünk haladéktalanul bevethető 24. páncélos német hadosztály egészen új típusú "Tigriseinek" - kellő védelem híján - az útzáró aknák nem jelentenek komoly akadályt. Továbbá hirtelen átgondoltam, hogy a befutott hangulatjelentések értelmében határozottan mi vagyunk a gyengébb fél. Vattay intézkedett, de az átvezető utak megnyitása némi időbe telt s néhány szerencsétlenséggel járt. Intézkedésemben többrendbeli meggondolás vezetett, nem utolsó sorban az a tudat, hogy a területenkívüliséget élvező követ szabad mozgását a nemzetközi jog biztosítja.
A kölcsönös szemrehányások jegyében, drámai hangulatban lezajlott tárgyalásunk nem vezetett eredményre. Rahn arra kért, vessem javaslatomat mielőbb papírra s juttassam el hozzá, mire Hennyeyvel eltávoztunk. Visszatérve a miniszterelnökségre, követelményeinket és javaslatainkat írásba foglaltam, titkárommal, Incze Péter miniszteri tanácsossal legépeltettem; este 9 óra után a kormányzóhoz siettem. Horthy egyetértett a memorandummal és teljes egészében jóváhagyta. E kihallgatásra Hennyeyt és Rakovszky közoktatásügyi minisztert is magammal vittem. Horthy Vattayval és Ambrózyval tanácskozott. Közben hozzá is több jelentés futott be. Nyilvánvaló volt, hogy a fegyverszünet ügye rosszul áll. Az államfő ismételten feltette a kérdést: mi lenne a teendő? A közben kihívott Vattay ezzel tért vissza: "A vezérkar főnöke megtagadta a kormányzó úr parancsát." Mire a kormányzó indulatosan rendelkezett: "Akkor mondjon le!" Nem tudom, miféle parancs megtagadásáról volt szó. A kormányzó maga ment ki, hogy meghallgassa a jelentéshozót. Az eset többé nem került szóba. Gondolom, azért, mivel már úgy tetszett, lényegesen jelentősebb ügyek vannak veszendőben.
Az orosz feltételek
Ambrózy egészen meglepő, rendkívüli horderejű körülményekről tájékoztatott bennünket. A Moszkvából Faraghó útján beérkezett és már aláírt fegyverszüneti feltételekről volt szó, melyeket már a koronatanácson kellett volna ismertetnie. Erre azonban - szerinte - a német követ megérkezése miatt nem volt idő. Így az összkormány helyett hármunknak olvasta fel azokat.
A feltételek lényege három fő pontból állt: 1. a német csapatok haladéktalan megtámadása; 2. a visszacsatolt területek kiürítése és a csapatok visszarendelése a trianoni határok mögé; 3. az ország főbb pontjainak megszállása a Szovjet csapatai által.
Egyéni benyomásom az volt, hogy az orosz feltételek ismertetését céltudatosan halasztották el. A kényes és rendkívül súlyos feltételek közlése vitán felül kényelmetlen volt. Ilyenformán a kormányzóság saját kezdeményezésére jutott a tárgyalások ilyen stádiumába, Faraghó csakis legfelsőbb meghatalmazás alapján írhatta alá a szerződést. Ezzel a kormány igen kényes helyzetbe került a be nem avatott miniszterekkel szemben. De még ha ezen túl is tesszük magunkat, a feltételek elfogadása minden körülmények közt megkívánta volna az összkormány mérlegelését. Azokat az államfő egyedül, szuverén intézkedéssel nem döntheti el.
Még Faraghó titkos kiküldetése idején megmondtam Ambrózynak, hogy a komplikációk akkor következnek be, midőn majd a feltételek felett kell dönteni. Pedig akkor még nem sejtettem, hogy ily kritikus pillanatokban és ilyen puccsszerű formában történik majd e mindennél fontosabb esemény.
Az orosz követelések legsúlyosabbika kétségtelenül a német csapatok haladéktalan megtámadása volt. Ennek megvilágítására a következőket kell megjegyeznem: a győzelmesen előnyomuló, óriási túlerővel rendelkező orosz ellenfél ellentmondást nem tűrő, kemény feltételeiről vitára nem lehetett lehetőség. Erre időt sem hagytak az oroszok. Ezzel szemben állt mint erkölcsileg gátló körülmény Horthy Miklós lovagias felfogása: ő a németeket, volt szövetségeseit soha hátba nem támadja. Ezt azonban az orosz politikai és katonai vezetés nem tudta és nem is akarta volna tiszteletben tartani. Íme a kormányzó dilemmája: a két követelmény szöges ellentétben állt egymással. Nem is szólva a németek túlerővel történt, erőszakos beavatkozásáról, a fegyverszüneti kísérletnek mindenképpen el kellett buknia. Fokozta a kormányzó felelősségét az is, hogy - jóllehet helyes elgondolásból indult ki - Faraghónak mint a fegyverszüneti bizottság elnökének kiküldetését és Moszkvába való érkezése után a vele való érintkezést a Várba beépített rádióközponton keresztül bonyolították le. A miniszterelnökségen a németek sokkal könnyebben és rögtön leleplezték volna. Másrészt a kormány állandó bevonása a tárgyalások és üzenetek valamennyi fázisába így természetesen nem volt lehetséges. Vagyis nem csak részletkérdések, de nem egyszer kivételes fontosságú üzenetváltások sokszor a kormány tudtán kívül történtek. Persze az idő az orosz követelések miatt sürgetett. A feltételeket el kellett fogadni. Mikor történt ez, erre nézve nincsenek pontos adataim. Faraghó körülbelül 10.-e és 14.-e között kaphatott felhatalmazást a fegyverszüneti szerződés aláírására. Annyi azonban kétségtelen, hogy Horthy kormányzó a németek megtámadását semmilyen körülmények között nem vállalta! Éppen e kritikus órákban mondta valakinek a németek megtámadására vonatkozóan: "Ezt majd valahogy megúszom." Bármily bonyodalmat okozott is, erkölcsi kötelességem kijelenteni, hogy Horthyt a bel- és külföldi sajtótermékek alaptalanul vádolják. E sajtótermékekben rám is szoktak utalni. De a Szálasi-időszak újságcikkeit semmi szín alatt sem szabad hitelesnek elfogadnunk.
Midőn október 15.-én este újabb tanácskozásra visszatértem a kormányzóhoz, a helyzetet nagy hirtelen áttekintve csak azt jelenthettem, hogy előreláthatólag az éjszaka folyamán újra kihallgatást kell majd kérnem. Távozóban jelentették, hogy német és nyilas egységek a Sikló mentén támadó előnyomulásban lennének a Vár ellen. Utólag kiderült, hogy ebben az órában ez a jelentés még túlzott volt.
Visszatérve a miniszterelnökségre, Rakovszkynak és Hennyeynek felvetettem a kérdést, hogyan vállaljam a felelősséget a kormány többi tagjával szemben a kapott híreket illetően. Hiszen a minisztertanács megkérdezése nélkül - tehát mások nevében - nem nyilatkozhatom. Kérdezett minisztertársaim azt válaszolták, hogy ezt saját személyükben sem vállalhatják. Felfogásukat teljes mértékben osztottam. E tanácskozásba bevontam a kormány elérhető tagjait, név szerint: Schell Péter báró belügyminisztert, Csatay Lajos honvédelmi minisztert, továbbá Fáy István miniszterelnökségi államtitkárt. Este 11 óra tájt Vattay főhadsegéd és Ambrózy kabinetirodai főnök kapcsolódott be a tanácskozásunkba. Az előbbinek további ténykedése döntő irányt szabott az elkövetkezőknek.
A kormányzó sorsa
Vattay előadta, hogy a legnagyobb aggodalomban van a kormányzó életbiztonságát illetően. A túlerő teljes fölénybe került, erőszakos beavatkozásuktól bármely percben tartani lehet. Igazat adtam Vattaynak, aki erre közölte elgondolását. Szerinte nincs más kiút a kormányzó és családjának megmentésére, mint magukat a Német Birodalom védnöksége alá helyezni, természetesen megfelelő kiszállítás és méltó elhelyezés kilátásba helyezésével. A tervet elfogadhatónak tartottam, az ahhoz szükséges hozzájárulás elintézését azonban nem vállaltam. Vattay erre a döntés és a hozzájárulás megszerzésének érdekében elsietett.
Éjfél múlt, midőn Vattay egyedül visszatért. Közölte, hogy a kormányzó mindennel egyetért. Egyetlen kikötése van: közvetlen munkatársait bántatlanul vihesse magával. Nem akarná őket egy új rezsim bosszújának kitenni. Ambrózyra gondolt Horthy, továbbá Lázár altábornagy testőrparancsnokra, Tost alezredes szárnysegédre és magára Vattayra. Ezzel a kormányzó lemondása s vele kormányának sorsa elvben megpecsételtetett. A magam részéről hibát követtem el azzal, hogy nem győződtem meg - egyetlen telefonhívással - a kormányzó üzenetének valódiságáról. De álmomban sem mertem volna gondolni, hogy ez a deferálás személyes megerősítést kíván! A tárgyra visszatérek.
Sürgős telefonösszeköttetésbe léptem a német követséggel annak érdekében, hogy Veesenmayer a lehetőség szerint mielőbb keressen fel a két ország sorsát közvetlen érdeklő közlésem meghallgatására. Veesenmayer nem méltatott látogatására. Maga helyett körülbelül fél három óra tájt Feine követségi tanácsost küldte, akinek Hennyey és a többi említett minisztertársam jelenlétében az alább következő kijelentést tettem, melyet nevezett jegyzet formájában papírra vetett: "A kormánynak legújabban olyan adatok jutottak birtokába, melyekért a felelősséget nem vállalhatja és ezért szándéka lemondani. A kormányzó átadja a hatalmat a Német Birodalom exponenseinek és személyét, valamint családját a birodalom védelme alá helyezi. A megoldás feltételei: 1. a kormányzó és családjának részére huszonöt évi országlásának, méltóságának és korának megfelelő bánásmód és elhelyezés; 2. közvetlen környezetét (név szerint megnevezve) kivihesse magával; 3. a német sajtó és rádió kormányzóellenes közleményeinek megakadályozása, nehogy ezek a kormányzó kinntartózkodását lehetetlenné tegyék; 4. a magyar szélsőjobboldali elemek leszerelése, hogy minden erőszakos lépéstől tartózkodjanak, ami csak felesleges vérontáshoz és esetleges polgárháborúhoz vezetne."
Közbevetőleg megjegyzem, hogy nyilatkozatomban a kormány lemondásának csak szándéka szerepelt, mert ehhez újabb minisztertanácsi határozatra lett volna szükség, amire az események nem adtak lehetőséget.
Feine a kapott közléssel körülbelül 3 órakor távozott. Mi említett munkatársaimmal még körülbelül fél ötig maradtunk együtt, nyomasztó hangulatban és a teljes bizonytalanság érzetével. Az volt a tervem, hogy minisztertanácsot hívok egybe a reggeli órákban. Valamennyien legfőbb - és szent - kötelességünknek tartottuk, hogy mindent elkövessünk az esetleges polgárháború borzalmainak elkerülésére. Ne ontsa magyar a magyarnak vérét! Emellett mindnyájunk kívánsága volt a kormányzó személyének kímélése. Két és fél évtized alatt tiszteletet és ragaszkodást váltott ki országszerte. Ezenkívül emberileg is kíméletet érdemelt, hiszen gyermekeit egymás után vesztette el. Ténykedéseinket tehát egyrészt az ország sorsa, másrészt részvétünk a kormányzó iránt irányította.
Ma már tudjuk, hogy a németek semmitől sem riadtak volna vissza, hogy a hatalmat a háború folytatásának érdekében az általuk már régóta dédelgetett nyilasvezérek kezére játsszák. Mi viszont láttuk, hogy a Német Birodalom tekintélykérdésének megfelelőbb volt a zökkenésmentes megoldás, a kormányzó engedékenysége tehát a németeknek egyenesen kapóra jött. Ezért ismétlem önkritikámat: igenis hibát követtem el, hogy a kormányzó engedékenységre való hajlandóságát nem tettem alaposabb meggondolás tárgyává. Az adott helyzetben is a mérlegelésre lett volna szükség akkor, midőn úgy tudtam, hogy a kormányzó saját elhatározásából hozta meg döntését. A valóság csak később derült ki!
Az alkotmányos kormányzás három tényezője az államfő, a kormány és a törvényhozás. Ez utóbbit megkérdezni teljes lehetetlenség volt. Az idő - a fenyegető belháború miatt - gyors és határozott megoldást sürgetett. Viszont az első tényező - az államfő - egymagában nem diktálhatja a sorsdöntő lépés perceiben a drámai fordulat megoldását a még többé-kevésbé érintetlen második tényezőnek, a kormánynak, éspedig olyan formában, hogy az a nemzet sorsát is eldöntse, éspedig úgy, hogy azt szinte átadja az események sodrásának! Igaz, hogy a döntő lépés megtétele előtt meghallgattam a kormány jelenlévő öt tagjának véleményét. Nos, valamennyien egyetértettek velem a németeknek való közlés haladéktalan megtételét illetően. A sors iróniája, hogy a kormányzó állítólagos elhatározásának ellenőrzésére egyikünk sem gondolt.
Ezzel egyéni felelősségemet megosztottam ugyan a fél kormánnyal, ami végeredményben mégiscsak félmegoldás volt. Így a továbbiakban a tisztázatlan kérdések egész sora merült fel, főleg azért, mert a németek sokkal gyorsabban cselekedtek.
Tizenhatodika
Rövid félórai pihenő után, október 16.-án reggel fél hatkor ébresztettek fel s hívtak át dolgozószobámba. Feine követségi tanácsos óhajtott velem haladéktalanul beszélni. Azt kívánta, hogy késlekedés nélkül utasítsam a Vár karhatalmi parancsnokát, hogy adja ki parancsba a riasztott csapatoknak, ne lőjenek a felvonuló német katonaságra. Annál kevésbé, mivel a németek a magyarokkal szemben hasonló parancshoz tartják magukat. Mivel ez a kívánság megfelelt elgondolásunknak és megállapodásunknak, ezért óhajtásának eleget tettem. Körülbelül fél hat tájt kiadtam telefonon a kért intézkedést Lázár altábornagynak.
Ezután Feine roppant szívélyesen karon fogott és felszólított, hogy habozás nélkül kövessem lent várakozó autójába, mert - mint mondta - minden perc időveszteség az ügy kárára lenne. "Hová?" - kérdeztem. "Gyorsan, gyorsan a német követségre!" (Válasza abban a percben nem tűnt valószínűtlennek.) S hozzátette: "További sürgős megbeszélésre!" A pár órával előbb megkezdett tárgyalások után gondolni nem mertem volna tőrbe csalásra. Pedig tőrbe csaltak, ravaszul kiagyalt formában, sürgetőn, hogy mérlegelésre se legyen időm.
Letartóztatásom
Ültem a német autóban. A nagy ködben, hajnali félhomályban száguldottunk a német követségre. Velünk szemben frissen mázolt, zakatoló "Tigris" harckocsik, páncélos járművek sűrű oszlopai dübörögtek. A 24. páncéloshadosztály vonult fel a Vár ellen. E hadosztály megérkezése már 14.-én este kétséggel s aggodalommal töltött el bennünket. Tudtuk, hogy mi még megközelítő értékű harcerőt sem tudtunk felvonultatni, amit ez a frissen kiegészített páncélos seregtest el ne söpört volna. Fogalmam sem volt, miről kell tárgyalnunk, pláne nem volt sejtelmem arról, hogy gépkocsin visznek engem - egyidejűleg a kormányzóval - német fogságba, éspedig azért, hogy az államhatalmat minden további nélkül Szálasiék kezére játszhassák.
A követség bejáratánál Veesenmayer már várt rám. Egyenruhát viselt. Beugrott az autóba és hajtatott sürgetve a királyi palota felé. Kérdésemre, vajon miről is legyen szó, azt felelte, hogy a Vár elfoglalását reggel 6 órára tűzték ki, addigra a kormányzót biztonságba kell helyezni, nehogy az esetleges harcok során bántódás érje. Egyetértettem a gondoskodással, jóllehet azt kellett volna felelnem, hogy erre semmi szükség, hiszen magyar és német részről megtörténtek az intézkedések, hogy ne lőjenek egymásra. Mögöttünk két nyitott gépkocsi zárkózott fel, telve fegyveres, géppisztolyos német katonával. A palota bejáratához érve még ki sem adtam intézkedésemet egy testőrnek, hogy vezessen a kormányzóhoz, midőn ő - köpönyegben - sapkával fedett fővel megjelent a lépcsőház alján. Vattay főhadsegéd, Brunswik tábornok útimarsall és Tost alezredes szárnysegéd kísérte. Ma sem tudom, ki indította útnak a kormányzót.
Veesenmayer röviden jelentette, hogy Horthy és családja - a Führer parancsára - Németországba utazik, ahol fejedelmi elbánásban ("fürstliche Behandlung") lesz része. A kormányzó a közlést tudomásul vette. Megindultunk. A kormányzó mellett foglaltam helyet az autóban. Előttünk-mögöttünk egy-egy fegyveres német autó, a Werbőczy utca felé haladtunk. Így értünk a Hatvany-palotához, mely akkor az SS-főparancsnokság épülete volt. Az első emeletre vezettek, előbb a hallba, majd onnan egy rendesen berendezett szobába.
Megtudtam, hogy a Horthy-család hölgytagjai az apostoli nunciatúrán vannak biztonságban. Mivel a kormányzó aggódott értük, vállalkoztam, hogy felkeresem a hölgyeket. Veesenmayer helyeselt. A hölgyeket s Horthy István árváját és annak gondozó személyzetét a nunciatúra pincéjében biztonságban találtam. Így megnyugtató jelentéssel térhettem vissza a Hatvany-palotába. Feltűnően bántó volt Horthyné szemrehányó megjegyzése. Ezt mondta a kormányzó hitvese: "Éppen ezt akartam elkerülni!" Nem értettem, mire gondol, ezért nem is válaszoltam.
Reggel 7 órakor búcsút vettem a német követtől azzal, hogy további intézkedések miatt a miniszterelnökségre szándékozom sietni. Veesenmayer azonban lebeszélt: semmi esetre se menjek most, az utca nagyon nyugtalan, lövöldöznek. Várjam meg őt, fél óra múlva értem jön. Azt feleltem, hogy kis lövöldözés nem ijeszt meg. Két háborúban vettem részt, tehát megszokhattam. Veesenmayer azonban olyan szíves volt és annyira erősködött, hogy okosabb, ha most a kormányzó mellett maradok, hogy "tanácsát" gyanútlanul elfogadtam.
Nyolc órakor elfogyott a türelmem. Távozni akartam. A szomszéd szobán át vezető kijáratnál azonban német fegyveres őr állta el utamat. Megértettem, hogy tőrbe csaltak bennünket. Letartóztatásban vagyunk. Visszatértem a kormányzóhoz, akit az eset láthatóan bántott. Nem a személyére és helyzetére súlyosan nehezedő körülményekkel törődött elsősorban. A rá annyira jellemző lovagias felfogása ezt mondatta vele: "Látod, téged is milyen bajba hoztalak!"
A délelőttöt e közös szobába zárva töltöttük: a kormányzó, Vattay, Brunswik útimarsall, Tost alezredes és én. Hangulatunk a nehéz helyzetben nyomott volt, jobbára szótlanul ültünk. Úgysem lett volna mód bizalmas eszmecserére; őrizetünkre egy fegyveres SS-tisztet ültettek be. Közvetlenül előttünk volt a széke, melyen helyet foglalt. Feltételeztük, hogy ért nyelvünkön, ezért ha elkerülhetetlen volt, franciául váltottunk pár szót. A szomszéd szobában ágyat találtunk. Rávettük a kormányzót, aki öregkorára ilyen izgalmakat volt kénytelen átélni, hogy pihenje azon ki magát. Tekintettel az álmatlanul töltött éjszakára, Horthy több, mint két órát aludt. Ezalatt megért bennem a meggyőződés: a németek a kormányzóval együtt engem is Németországba visznek.
Valamennyiünk közül Tost Gyula alezredes viselkedett a legidegesebben. Különösen azért nyugtalankodott, ha a várható vallatásra kerül sor, hogyan viselkedjék és mit mondjon. A helyzetről, a sivár jövőről alig esett szó. Csak midőn a kormányzó és Vattay két hetet jósolt a nyilas uralomnak, vetettem én közbe: "Tévedés! Legalább három hónap!" Indoklásom a következő volt: Már presztízsokokból is a németek a nyilasoknak minden katonai támogatást megadnak még azoknak az erőknek a bevetésével is, melyekkel eddig a hátországban a kormányt sakkban tartották. Fájdalom, nekem lett igazam!
Déli 12 óra lehetett, midőn egy német tiszt lépett be és egyenesen a kormányzóhoz menve jelentette neki: "A miniszterelnök úr kívánna beszélni." A törvény és az alkotmány értelmében még mindig én voltam a miniszterelnök. A kormányzó mellett ültem éppen. Horthy megkérdezte a németet: "Miféle miniszterelnök?" "Szálasi úr" - volt a válasz. A kormányzó egy másik helyiségbe távozott. Mindössze pár percig volt távol. Utána halkan érdeklődtem. "Semmi - mondta a kormányzó. - Szálasi azt kívánta, hogy a hatalmat adjam át neki és erre kidobtam." Nem győzöm ismételni, hogy én a kormányommal soha nem mondtam le. Sem alkalmam nem volt erre, sem időm. Arról nem is szólva, hogy csak annak lehet a lemondást átnyújtani, akitől az ember a megbízást kapta. Körülbelül 1 órakor másik SS-tiszt lépett be és négyünket (a kormányzó nem volt köztünk) egy távolabb lévő helyiségbe kísért "megbeszélésre".
Közvetítő szerep
Negyedórás várakozás után, tehát negyed kettőkor értem jöttek azzal, hogy a német követségre visznek. Feine követségi tanácsos és fegyveres német SS-legények kísértek. Rövid várakozás után Rahn nagykövet és Veesenmayer lépett a helyiségbe. Elsőbb is hevesen tiltakoztam letartóztatásom ellen. Tiltakozásom természetesen hiábavaló volt. Mindenesetre éles szemrehányást tettem Veesenmayernek, hogy megszegte reggel adott szavát.
Fél kettő volt. Rahn nagykövet vitte a szót. Közölte, hogy sikerült a német sajtót délután 2 óráig visszatartani, hogy ne válaszoljon a kormányzó németellenes manifesztumára. (Erről csak annyit, mint kiderült, ez sem volt igaz. A német rádió már előző nap nekirontott a kormányzónak.) Rahn biztosított, hogy a kormányzó Németországba utazhat, ahol nyugodt életlehetőséget biztosítanak neki. Igaz, hogy eddig csak Hitler ígéretét bírják. A dolgok elrendezéséhez azonban az én belátásom szükséges. Ugyanis előzőleg néhány alapfeltételt kell elintéznünk: éspedig 1. a kormányzó formálisan mondjon le; 2. nevezze ki Szálasit miniszterelnökké; 3. vonja vissza proklamációját olyan értelemben, hogy jelentse ki: "csak nevével való visszaélés révén vált a kiadása lehetővé".
Válaszom a következő volt: 1. Megkísérlem a forma szerint való lemondás közvetítését. (Arra gondoltam, hogy igazság szerint ez volt a kormányzó szándéka, midőn elfogadta Vattay javaslatát mint Németországban való elfogadható tartózkodásának előfeltételét.) 2. Szálasi kinevezésének közvetítését nem értem és szükségességét sem látom be. Déli 12 órakor egy német tiszt már mint miniszterelnököt jelentette be a kormányzónak. Rahn belátta érvelésem helyességét és ezt válaszolta őszinte hangon: "Sehen Sie, Exzellenz, das ist wieder einmal eine deutsche Panne!" (Látja, kegyelmes uram, ez megintcsak egy újabb német baklövés.) 3. A proklamációnak ilyen szemenszedett hazugsággal és gyáva letagadással való visszavonását, illetőleg ennek közvetítését kereken visszautasítottam, mondván: "Amit egyszer a magyar kormányzó aláírt, azt így, ilyen formában soha megtagadni nem fogja, mert ezt jellemével nem tudná összeegyezteni. Legjobb esetben azt mondhatná, hogy a proklamációt ezennel semmisnek nyilvánítja. Amennyiben erre egyáltalában hajlandó."
Fegyveres kísérettel vittek vissza a Hatvany-palotába a még mindig fogva tartott kormányzóhoz. Közben értesültem, hogy Tost alezredes szolgálati ismétlőpisztolyával - Vattay és Brunswik tábornok szeme láttára - öngyilkosságot követett el és negyedóra múlva meg is halt.
Tárgyilagosan feltártam a helyzetet a kormányzónak és javasoltam, hogy maga és családjának sorsa érdekében minél egyszerűbb keretek között tegyen eleget az előírt kívánságoknak. Hiszen éjszaka már ilyen értelemben határozott. Hangsúlyoztam: "Ország-világ tudni fogja, hogy ez kizárólag német kényszer hatására történt." Letartóztatásunk - mármint a kormányzóé és az enyém - eleve kizárja a szabad akaratot és szabad cselekvést. A kormányzó elfogadta érvelésemet, beleegyezését adta a német kívánságok teljesítéséhez. Mire engem ugyanolyan fegyveres kísérettel, mint előzőleg, visszakísértek a német követségre. Ugyanaz a három diplomata várt rám. Midőn előadtam a tényállást, felszólítottak, bonyolítsam le a három pont forma szerint való írásbeli részét. Ehhez - szerintük - Szálasi jelenléte szükséges. Mire én felháborodva tiltakoztam mondván, nekem ahhoz az emberhez semmi közöm. Inkább vállalom a proklamáció visszavonását. Szálasival tárgyaljon Feine úr. A diplomaták ezt elfogadták. Erre Rahn újabb kívánsággal állt elő. Nevezetesen a visszavonás egy mondatban túl rövid, nem elég hatásos. Azonkívül buzdító hadparancsot kellene kiadni a csapatoknak. Erre azt válaszoltam, hogy leghelyesebb lenne Vörös János előző napi rádióparancsának megismétlése, s ha ez a visszavonáshoz kapcsolódik, ez esetben ez utóbbi nem tűnik majd rövidnek. Megállapodtunk. Fegyveres kíséretem visszavezetett a Hatvany-palotába. A megbeszélt kormányzói nyilatkozatot német nyelven megfogalmaztam, s vállaltam, hogy Horthy aláírja. Az iratot visszavittem a német követségre. Ezzel az összes vállalt formaság közvetítését a magam részéről elintézettnek gondoltam.
A kormányzó október 16.-ai kiáltványáról sem fogalmazvány, sem másolati példány nem maradt birtokomban. Hiteles szövegét ennél fogva nem közölhetem. A Szálasi-rezsim idején megjelent Pesti Hírlap október 18.-ai száma ezt a szöveget tette közzé: "A magyar nemzethez intézett október 15.-ei kiáltványomat ezennel semmisnek nyilvánítom és megismétlem a magyar vezérkar főnökének a csapatokhoz intézett parancsát, mely a harc elszánt folytatását rendelte el. A súlyos hadi helyzet megköveteli, hogy a honvéd hadsereg dicsőséges hírnevéhez méltóan védje hazáját. A jó Isten vezérelje a honvédséget és Magyarországot a jobb jövő útjára!"
Nem ellenjegyeztem mint miniszterelnök ezt a kiáltványt. Viszont közvetítettem a kormányzó két személyes jellegű kívánságát: 1. a másnap reggelre kilátásba helyezett elutazásukhoz ő, valamint felesége magánholmijuk csomagolására visszatérhessenek várbeli lakosztályukba; 2. Miklós fiának szabadon bocsájtása, éspedig úgy, hogy másnap a különvonatban csatlakozhassék hozzájuk. A tárgyalások e két pontot illetően a késő délutánba nyúltak, a német kormány végre-valahára pozitív ígéretű telefonutasításokat adott. A kormányzó visszatérhetett a Várba a csomagolásra. Ifj. Horthy Miklós szabadonbocsájtására nézve "legfelsőbb helyre", majd Himmlerre hivatkoztak a diplomaták, aki - szerintük - megígérte e második kívánság teljesítését is. "Ebben kételkedni nem lehet" - mondták. (Mint majd látjuk, igenis lett volna ok nagyon is a kételkedésre.) Különösen fia visszaadásának ígérete nyugtatta meg a nagyon megviselt kormányzót, aki rendkívül aggódott egyetlen életben maradt gyermekéért.
Érzékeny búcsút vett tőlem a kormányzó. Két kézzel szorítva kezem ezt mondta: "Köszönök neked mindent, amit köszönnöm kell!" Azt válaszoltam, hogy csupán kötelességemet teljesítettem. Ezután Isten áldását kértem rá és családjára és elbúcsúztam.
Engem még különböző Gestapo-generálisokhoz cipeltek. Végül egy papírlapot tettek elém aláírás végett, mely a következő pontokat tartalmazta: 1. Budapestet nem hagyom el; 2. amennyiben el akarnék utazni, kötelezem magam, hogy azt előzőleg bejelentem; 3. többé semmiféle aktív politikai tevékenységet nem fejtek ki. Habozás nélkül írtam alá az iratot. Ennek ellenére - mint majd látjuk - a nyilas belügyminiszter jóvoltából helyzetem egészen másképp alakult. Az esti órákban eresztettek szabadon. Ideiglenesen legalábbis. Erről írásbeli igazolványt kaptam; Pfeffer-Wildenbruch SS-tábornok írta alá. Ez a dokumentum bizonyítéka letartóztatásomnak s annak, hogy az államhatalmat kényszer alkalmazásával játszották át Szálasinak. Az iratokat később a népbírósági per aktáihoz csatolták.
Nyilasok, németek a Sándor-palotában
Visszakísértek a miniszterelnökségen lévő lakásomra. Ott megdöbbentő kép tárult elém. Értesültem azokról a felháborító eseményekről is, melyek távollétemben történtek. A Sándor-palota hemzsegett az állig felfegyverzett német katonáktól és nyilas pártemberektől. Ezek az egyének még reggel az épületbe hatoltak. Nem kímélték magánlakásomat sem. Mindent feldúltak, loptak, raboltak, fosztogattak és dorbézoltak. A miniszterelnökségen tartózkodó hölgyeket, így minisztertársaim hitveseit s az én feleségemet is, egy földszinti helyiségbe terelték, durva szitkokkal és gumibottal fenyegetve őket. Eközben történt lakásom kifosztása is. Visszataszító magatartásukon régi hű személyzetem őszintén felháborodott. Miután élelmiszerkészletünket is elvitték, feleségem egész nap étlen-szomjan maradt. Ugyanakkor ebédlőmben a fosztogatók lakmároztak.
A Szent György téren zenés nyilas tüntetés volt. A miniszterelnökséggel szemben lévő főhercegi palota ekélyén megjelent József főherceg és Auguszta főhercegné. Széles mosollyal üdvözölték a nyilasokat, tapsoltak nekik, végezetül a főherceg-tábornagy lement a térre, hogy barátkozzék velük.
Újból a németeknél
Este 8 óra felé egy SS-ember jött értem autóval és a német követségre hurcolt. Ugyanazok az emberek vártak rám, akikkel délután volt dolgom. Azzal fogadtak, hogy ígéretem ellenére a kormányzó megtagadta a lemondó okirat aláírását. Ezért miután a jelenlétemben hangzott el az államfő hozzájárulása, nekem kell sürgősen rendeznem az ügyet. Rahn a fenyegetésektől sem riadt vissza. Többek közt ezt mondta: "Nekem az utolsó Magyarországon harcoló német katona élete értékesebb, mint a kormányzó fiáé, akit végeredményben az ellenséggel való paktáláson értek tetten és akit igazság szerint haditörvényszék elé kellett volna állítanunk. De a kormányzó kiutazása és kezelése is másképp alakul, ha nem írja alá az okmányt." Ez azt jelentette, hogy amennyiben a délután megbeszélt formaságok nem nyernek haladéktalanul elintézést, akkor a nagykövet és társai a legbrutálisabb eszközöktől sem riadnak vissza.
Roppant dilemma elé állítottak. Megmutatták a Szálasi-szerkesztette lemondó okmánytervezetet, mely három-négy gépelt lapon, terjedelmes történelmi és jogi érvekkel igyekezett bizonyítani, hogy a kormányzónak örökre le kell mondania minden jogáról. Ugyanakkor a fiáért aggódó apára gondoltam. Ezért a következő javaslatot tettem: a) a lemondó okirat szövegét a lehető legrövidebbre kell fogni; b) az aláírást kizárólag a német követ jelenlétében vállalom; c) ifj. Horthy Miklós szabadonbocsájtására adjon garanciát a német követ. Erre Rahn nagykövet saját maga szerkesztette meg - természetesen németül - a lemondó irat szövegét. Ezt a tényt nem hangoztathatom eléggé. Ami engem illet, én arra szorítkoztam, hogy még ebből a szövegből minden felesleges szó elhagyását javasoljam. Az okmánytervezetet most németről magyarra kellett fordítani. Erre az ott időző és fontoskodó Rajniss vállalkozott. Kiment a követ dolgozószobájából, írt, fordított, gépelt. Beregfy Károly vezérezredes és Kemény Gábor báró maradtak a helyiségben. Meg kell jegyeznem, hogy a fordítási munkálatot megelőző vitába különösen Kemény állandóan beleszólt. Kénytelen voltam megkérdezni Rahntól, hogy ezeknek az uraknak van-e beleszólásuk. Ha igen, akkor csinálják meg ők az egészet. Rahn elhallgattatta őket. Mindketten kényszeredetten követték Rajnisst.
A lemondás aláíratása
Mivel az így elkészült iratokkal csak Veesenmayer kíséretében voltam hajlandó a kormányzóhoz járulni, ez erre készséggel hajlandónak mutatkozott. A Várba mentünk, a kormányzó magánlakására. A család utazáshoz csomagolt.
Visszataszító és elszomorító volt a kép, melyet az addig méltóságteljes, jól ismert palota nyújtott. A bejáratnál, a lépcsőházban, a süppedő szőnyegekkel borított folyosókon hemzsegett a sok fegyveres, piszkos német katona.
A kormányzó egy üres öltözőszobában fogadott. Először egyedül léptem be hozzá. Jelentettem jövetelem célját, mire Horthy ezt kérdezte: "Mi van a fiammal?" Azt válaszoltam, hogy kint vár a német követ, s a kérdésre kizárólag ő adhat feleletet. Behívtam Veesenmayert. A kormányzó ugyanezt a kérdést szegezte mellének. Mire a követ - széles mosollyal, amely azt próbálta kifejezni, hogy e ponton nincs már probléma, mert minden elrendeződött - ezt válaszolta: "De kérem, legfelsőbb hely már elrendelte, hogy ő holnap a különvonatba száll. Bécsben-e vagy Linzben, azt nem tudom biztosan. Azt azonban garantálom, hogy fia csatlakozik a különvonathoz." "Ez biztos?" - kérdezte a kormányzó. "Ich gebe dafür mein Ehrenwort" (Becsületszavamat adom rá) - felelte a követ. A kormányzó rám nézett kérdőleg. Mire ezt mondtam: "Azok után, amiket a követ úr kijelentett, nincs okom, sem jogom kételkedni." A kormányzó erre aláírta a lemondási okiratot és mi eltávoztunk.
Sem másolat, sem fogalmazványi példány nem maradt e rendkívüli horderejű okmányról. A nyilas időben megjelenő Pesti Hírlap október 18.-ai száma közölte az alábbi szöveget, amit természetesen csak fenntartással fogadhatunk el hitelesnek:
"A magyar törvényhozás két házának Nagyméltóságú Elnökéhez!
A magyar országgyűlésnek kormányzói üdvözletemet!A magyar történelem súlyos és nehéz órájában ezennel kinyilatkoztatom azt az elhatározásomat, hogy a hadvezetés eredményes folytatásának és a nemzet belső egységének és összefogásának érdekében kormányzói tisztemről és a kormányzói hatalommal kapcsolatos minden törvényes jogomról lemondok. Egyidejűleg Szálasi Ferencet a nemzeti összefogás kormányának megalakításával megbízom."
Még egyszer hangsúlyozva ismétlem, hogy én soha le nem mondtam mint miniszterelnök és kormányelnöki megbízatásomat az államfő soha nem vonta vissza. Az volt a szándékom, hogy október 16.-án reggel minisztertanácsot hívjak egybe, melynek során minden elintézendőt alkotmányos úton rendezhettünk volna. Elfogatásunk miatt azonban erre természetesen nem kerülhetett sor.
Ezzel Magyarország történetében egy huszonöt éves fejezet zárult le és ez a vég valósággal fojtogatóan és nyomasztóan hatott. Kavargott bennem nemcsak a sivár jelen s magyar hazám jövője, de még az utolsó elmúlt idők eseményeinek láncolata is, hogy hogyan jutottunk idáig és én abban milyen szerepet töltöttem be. Utólagos perspektívával azt lehetne kérdezni, hogy vajon minden erőmet, képességemet latba vetettem-e a tragédia megakadályozására. Erre nézve mindent egybevetve, a legtárgyilagosabban a következőket válaszolhatom:
A kocka el volt vetve akkor, midőn egy olyan nagyhatalommal szemben léptünk be a háborúba, melytől nem csak semmi követelésünk nem volt, hanem amely félelmetes méreteivel és teljesen ismeretlen hadseregével is elsöpréssel fenyegetett, méghozzá egy demagóg, gátlás nélküli diktátor vezette Németország oldalán, akinek területek visszacsatolásával le voltunk kötelezve. De különösen vakon rohantunk a veszedelembe akkor, mikor jóformán minden katonai erőnket kivonultattuk lelkiismeretlen tényezők rövidlátó javaslata alapján az orosz messzeségbe, hogy ott vérezzenek el, holott évtizedek óta a közvetlen szomszédok részéről fenyegető veszély kivédésére készültünk kézenfekvő okoknál fogva. Betetőztük a tragédiát 1944. március 19.-én, midőn ellenállás nélkül hagytuk a kezünket gúzsba kötni.
Kormányra hívásomkor ezek már mind régen befejezett tények voltak, viszont a kormányzó egyetlen kérelmem teljesítése elől - nevezetesen, hogy hagyjon meg engem aktív vezérezredesnek - már eleve elzárkózott, noha, mint láttuk, az október 15.-ei döntő elhatározás kilencven százalékig katonai, s csak tíz százalékig politikai természetű volt. Hiába vállaltam az utóbbit teljes egészében, ha a katonai rész rosszul, merem állítani, felületesen, könnyelműen volt előkészítve.
A kormányzó az alkotmányosság fenntartására törekedett, de ugyanakkor miniszterelnökét államfői intézkedésekkel akarta vezetni és irányítani, ki, mint fentebb láttuk, csak személyére és ruhájára nézve maradt katona, de katonai hatáskör nélkül. A rosszul kitervezett és felsőbb helyről a legszerencsétlenebb időpontra meghatározott akciót quasi most már vezesse le az, akinek az alapfeltételek megteremtésében a keze meg volt kötve!
A kormányzó elvi lemondatása is annak volt a műve - mint láttuk -, aki az egész katonai megtervezést vállalta, vagyis Vattay altábornagy főhadsegédé, akinek kétszínű szerepe csak jóval később, másfél év múlva derült ki, amiről majd a Szálasi-per ismertetésénél lesz szó. A továbbiak folyamán pedig a lemondási okiratot megszerkesztette Rahn német nagykövet, s aláíratta a kormányzóval, gyalázatosán hazug ígéret ellenében, Veesenmayer német követ. Vagyis német terror alatt a fentebb vázolt formalitások már csak természetes folyományai voltak az egyszer kimondott döntésnek. Magam a közvetítő szerep kényszerű betöltése idején szabad cselekvésemben teljesen korlátozva voltam, azonkívül talán a kormányzó sorsa iránti túlságos aggodalom is erősen befolyásolt. S végeredményben a helyzet kialakulásán semmiféle csökönyösség nem változtatott volna, hiszen Szálasiék uralomra juttatása Veesenmayer tervei szerint már régen el volt határozva és azt elő is készítették.
Magát a fegyverszünet végrehajtását azután végképpen zsákutcába juttatták az alábbi tényezők:
- Az óriási német túlerő, melyre a nyilas vezérek támaszkodtak.
- Ifj. Horthy Miklós szerencsétlen "kirándulása" és német kézre jutása.
- A kormány kikapcsolása a döntő fontosságú elhatározások és döntések idején, méghozzá a Horthy kormányzó közvetlen környezetéből álló felelőtlen közegek, tanácsadók, sőt családtagok közreműködésével.
- A fegyverszüneti feltételek elfogadása és aláírása Moszkvában - mint utólag kiderült - még jóval a fegyverszünet nyilvános proklamálása előtt, betetőzve annak elhallgatásával!
- A fegyveres testületek, úgymint honvédség, csendőrség, rendőrség, sőt testőrség megbízhatóságának tekintetében táplált hamis illúziók a németekkel való szembefordulás esetére.
Végeredményben nem vitás és ma már világos, hogy Hitlerék a már elkerülhetetlen katasztrófát, amennyire lehetett, még elodázni akarták Magyarország feláldozása árán is és ennek érdekében a legbrutálisabb eszközöktől sem riadtak vissza!
Október 16.-án este 11 órakor a német követségről ismét eljött és lakásomon felkeresett Grell német követségi tanácsos. Azért jött, mint mondotta, hogy megkérdezze tőlem, nem tudom-e, hol van Ambrózy kabinetirodai főnök és Lázár altábornagy testőrparancsnok, mert addig a kormányzó különvonata nem indulhat, míg ők elő nem kerülnek. Természetesen tartózkodási helyüket nem tudtam, de egy későbbi ügy miatt ennek fontossága van, ezért már itt megemlítem.