Miniszterelnökség


1. Bevezetés
2. Veesenmayer bevonása
3. Kinevezés, eskütétel
4. Az első nehézségek
5. Guderian látogatása
6. A rádióbeszéd
7. Belpolitika
8. Sajtó
9. Külpolitika
10. Az első kiugrási kísérlet
11. A szeptember 8.-ai minisztertanács
12. Magyar támadó hadműveletek
13. A titkos tanácsosok ülése, újabb minisztertanács
14. Hitler üzenete
15. Parlamenti bemutatkozás
16. A fegyverszünet jogi problémája
17. Náday és Faraghó kiküldetése
18. Veesenmayer alattomos működése
19. A menekültek
20. A Szent Korona sorsa
21. Az első érintkezés Moszkvával
22. Nyilas szervezkedés
23. Miniszterválság
24. A Nemzeti Szövetség

Bevezetés

  A következő napon, vagyis 24.-én, távirati berendelést juttatott hozzám a kormányzó. 25.-én Budapestre utaztam. Ambrózy kabinetirodai főnök előbb Bethlen Istvánnal hozott össze. Közösen megvizsgáltuk az új helyzetet. Ellentétben Ambrózy türelmetlen felfogásával, Bethlen azon a véleményen volt - s ezt a kormányzó is elfogadta -, hogy pillanatnyilag nem a háborúból való haladéktalan kiugrásról van szó, hanem annak előkészítéséről. Erre a Sztójay-kormány természetesen nem alkalmas. Viszont elérkezett a pillanat, midőn kihasználhatjuk a hirtelen bekövetkezett német gyengeséget, s megkezdhetjük a későbbi cselekvés előkészítését. Az új kormány feladata csorbát szenvedett állami szuverenitásunk helyreállítása és a zsidóüldözések sürgős beszüntetése. Így alakult ki az új, általam megalakítandó kormány célkitűzése, programja és irányvonala. Ezt én minden tekintetben magamévá tettem és habozás nélkül készséggel vállaltam.

  A német megszállás alatt természetesen kétféle programja volt a megalakulás előtt álló kormánynak: 1. nyíltan a harc folytatása; 2. titokban - s a valóságban - a háborúból való kiugrás. E kettős, tehát veszélyes játék már önmagában is jellemzi a roppant nehéz, felelősségteljes feladatot, melyre a német megszállás és ellenőrzés súlya alatt vállalkoznom kellett.

  A kormányzói kihallgatáson a kormánylista összehasonlítására került sor. Elgondolásunk az volt, hogy olyan félig katona, félig hivatalnokkormányt alakítsak, amely semmiféle többségi pártra nem támaszkodik, ellenkezőleg, az egyes minisztériumok élére állított szakférfiakkal mint "apolitikus" kormány működik. Meg kell jegyeznem, hogy a Sztójay-kormány új belügyminisztere, Bonczos Miklós, az időközben leváltott Jaross utóda, legfelsőbb utasításra az összes belpolitikai pártot feloszlatta.

  Az államfő által összeállított kormány névsora a következő volt:

  E miniszterjelöltek javát sikerült időveszteség nélkül elérnünk és 26.-án délutánra előzetes megbeszélésre összehívnunk. E férfiak értesítését és tájékoztatását jórészt Rakovszky Iván vállalta magára. Ezen az első összejövetelen Csatay Lajos tájékoztatót adott katonai helyzetünkről. Majd közölte, hogy a németek sejthetnek valamit, mivel a főváros egész budai oldalát német csapatok szállták meg. Ajánlatos tehát az óvatosság, épp ezért javasolta, hogy nyíltan kész kormánylistát nyújtson át a kormányzó a német követnek. A változás okaként Sztójay súlyos megbetegedését lehetett felhozni. Ez egyébként megfelelt a valóságnak. Két hete a legrégibb kormánytag, Reményi-Schneller Lajos (ki megszakítás nélkül már a hatodik kormányt szolgálta) elnököl a minisztertanácson mint helyettes miniszterelnök.

[Vissza az elejére]

Veesenmayer bevonása

  A kormányzó elfogadta Csatay javaslatát és másnap kihallgatásom során abban állapodtunk meg, hogy az aznap délután kihallgatásra meghívott Veesenmayer német követnek engem mint dezignált kormányfőt bemutat. Így is történt. Kértem a kormányzót, ne tárgyaljon a követtel, engedje át nekem a megbeszélés folytatását. Nem tartottam államfői tekintélyével összeegyeztethetőnek, hogy alkudozzék a követtel.

  Alighogy Veesenmayer a budai Várba érkezett, összeültem vele első megbeszélésünkre. Dél-bajorországi paraszti származású főiskolai tanár, a pártdiplomaták legiskolázottabbja volt. Rendkívül ravasz ember, Hitler-imádó náci és természetesen zsidófaló. Egyebekben kitűnő fellépésű, gyors felfogású, eszes ember, akivel a későbbiekben számtalan szellemi párviadalom és személyes harcom volt.

  Vállalkozásommal szemben az első perctől fogva a legnagyobb bizalmatlansággal viseltetett. A maga részéről mindent elkövetett, hogy az új kormányba szélsőjobboldali és németbarát elemeket vonjunk be és ezzel biztosítsa, ami menthető a Sztójay-irányzatból. Csakhogy egy hónap óta nagyot fordult a világ kereke és a nyugati hadszíntéren is bekövetkeztek a német vereségek.

  Külügyminiszternek mindenáron magát Sztójayt akarta a nyakamba varrni, majd Marosy Ferenccel, a közismerten németbarát magyar diplomatával s külföldön követtel, mi több, Bárdossyval kísérletezett. Csatay újabb kinevezését minden erővel ellenezte, Rakovszky ellen pedig súlyos érvként egykori szerepét a Bethlen-kormányban hozta fel. Csatay helyébe Ruszkay Jenőt kívánta. Ruszkay altábornagyról csak annyit, hogy nyugdíjba helyezése után tüstént a legszélsőbb jobboldal karjaiba vetette magát, sőt rangjáról is lemondott. E ténnyel nyugodtan érvelhettem, mondván, ilyen tábornok nem való a honvédség élére, ennél fogva nem vállalhatom. Megjegyzem, a Szálasi-rezsim idején is mellőzték. Erre Németországba távozott, ahol SS generális lett belőle. Kár, mert nem volt tehetségtelen ember. Itthon aztán kivégezték. Veesenmayer azt akarta még, hogy Endre László munkaügyi miniszter legyen, Jurcsek a közellátás és a földművelés élén, ezenkívül miniszterelnök-helyettes.(!) Ne felejtsük, Jurcsek a követ legbizalmasabb barátja és fő besúgója volt. Pénzügyminiszternek továbbra is Reményi-Schnellert akarta, nemkülönben Hellebronth tábornokot iparügyi miniszternek. Valamennyi kívánságát visszautasítottam. Különösen Jurcsek és Reményi-Schneller esetében voltam nehéz helyzetben, mivel ezek az emberek addig is miniszterek voltak. Veesenmayer azzal búcsúzott, hogy részletes jelentést tesz a német kormánynak. A választ másnapra ígérte.

  Mivel Markos csak a kereskedelmi tárca ellátására vállalkozott, az iparügy vállalására felkértem Gyulay Tibort, a Kereskedelmi és Iparkamara főtitkárát. Külügyminiszternek Hennyey Gusztáv altábornagyot szemeltem ki, aki ezt el is vállalta. Gyulay szintén hajlandónak mutatkozott a kiszemelt feladatra. Mindkettőjükhöz évtizedes barátság fűzött, ezért ismertem nagyszerű képességeiket és így bízhattam bennük.

  Másnap estig hiába vártunk az ígért német válaszra. Erre megüzentem a német követnek: a kormányzó úgy tekinti a helyzetet, hogy visszanyerte teljes szabadságát. Mire azonnal megindultak a tárgyalások, 29.-én este - Jurcsek és Reményi-Schneller kivételével - saját jelöltjeink kerültek a kormányba. Mivel sürgetett az idő és a helyzet, e két minisztert azzal az elhatározással fogadtam el, hogy jelenlétükben bizalmas természetű ügyeket nem tárgyalunk. Azt természetesen nem fogadtam el, hogy Jurcsek legyen a helyettesem. Inkább lemondtam arról, hogy kinevezett miniszterelnök-helyettes legyen. Ez a tisztség alkotmányjogilag amúgy is ismeretlen volt. Így lett Rakovszky csak közoktatási miniszter, aki e munkakörében is igen értékes támogatásban részesített. Farkas altábornagy nem lett miniszter, különben is a harctéren volt már. Bárdossyt a kormányzó személyesen kérte, hogy hivatkozással egészségi állapotára, térjen ki a külügyminiszteri szerep vállalása elől. E kívánságot Bárdossy készséggel teljesítette. Csizik nem vállalta a pénzügyi tárcát, Hardy helyett pedig én kértem fel Hennyeyt.

[Vissza az elejére]

Kinevezés, eskütétel

  A kormányzónak jelentettem, hogy nyolcvan százalékig a magyar álláspont győzött. Ezt meghatottan vette tudomásul és köszönetet mondott. A kormány tehát a következőképpen alakult meg:

  • Külügyminiszter: Hennyey Gusztáv szkv. altábornagy (akit később - javaslatomra - a kormányzó szolgálaton kívüli viszonyban vezérezredesnek nevezett ki).
  • Belügyminiszter: Bonczos Miklós.
  • Honvédelmi miniszter: Csatay Lajos.
  • Igazságügyminiszter: Vladár Gábor.
  • Kereskedelmi miniszter: Markos Olivér.
  • Iparügyiminiszter: Gyulay Tibor.
  • Vallás- és közoktatásügyi miniszter: Rakovszky Iván.
  • Pénzügyminiszter: Reményi-Schneller Lajos.
  • Földművelés- és közellátásügyi miniszter: Jurcsek Béla.

  Az új kormány még aznap, augusztus 29.-én este 10 órakor esküt tett. Ezután megtartotta első minisztertanácsát. Az ez alkalommal ismertetett első program természetesen nem tárhatta fel valódi célkitűzésünket. A nyilvánosságnak és a németek felé szánva lényegében a háború folytatását jelentettük ki. A kormány eskütételénél báró Perényi Zsigmond koronaőr is közreműködött. Ezt azért említem, mivel a Sztójay-kormány hasonló formaságánál tüntetően távol tartotta magát. Többen találóan úgy nyilatkoztak, hogy Sztójayt a német követ nevezte ki, a Lakatos-kormányt pedig a magyar kormányzó.

  Távol minden túlzástól, teljes tárgyilagossággal merem állítani, hogy a változás hírére fellélegzett népünk. Országszerte óriási bizalom nyilvánult meg az új kormány iránt. Ez erőt adott a rendkívül nehéz feladat elvégzésére, amire vállalkoztam, s amely megközelítőleg sem volt hasonlítható egyetlen elődöméhez. Az országot az egyik nagyhatalom tartotta megszállva és gúzsba kötve. Harcra kényszerültünk egy másik nagyhatalom ellen, amely mindent elsöpréssel fenyegetett. Ugyanakkor a nyugati nagyhatalmak bombáikkal árasztottak el, s egy belső, számra elenyésző párttöredék - a megszálló németekre támaszkodva - az államhatalom erőszakos, puccsszerű megszerzésére törekedett. Magyar a magyarral meghasonlott. A megtévesztő sajtó már öt hónapja árasztotta el az országot a győzelmi kilátások hamis híreivel. Ugyanakkor hazánk védelmére nem volt többé alkalmas fegyveres erőnk. Ami volt, nagyrészt elvérzett idegenben. Végre most halvány reménysugár mutatkozott a végig borús magyar égen, hogy az új kormánynak talán sikerül többé-kevésbé kivezető utat találnia. A külföldi sajtó nagyjából ennek megfelelően kommentálta a változást.

  Ami engem illet, minden energiámat latba vetettem. Elszántan igyekeztem a vakmerő "sötétbe ugrásra". Teljes tudatában voltam a vállamra nehezült roppant felelősségnek. Családi körben nem egyszer mondtam: "Csodát művelni én sem tudok és ebben a szerepkörben csak elbukni lehet!"

  Itt említem némely politikai mérlegelésemet. Éreztem, mi több, tudtam, hogy midőn a háború befejezéséről és fegyverszünetről lesz szó, az távolról sem lesz hasonlítható egész történelmünk egyetlen háborújának befejezéséhez sem. Ezen azt értettem, hogy amennyiben Németország és szövetségesei elvesztik a háborút és a győztes Szovjetoroszország diktál, ez az egész magyar társadalmi rend teljes felborulását és gyökeres átalakulását vonja majd maga után.

  Felmerült tehát bennem ösztönösen a kérdés, hogy származásomnál és neveltetésemnél fogva alkalmas vagyok-e egy ilyen óriási társadalmi megrázkódtatás előkészítésére. Hiszen velem együtt egész családom, rokonságom ahhoz a társadalmi osztályhoz tartozik, melyet egy új szovjetrendszer teljességgel el akar söpörni. Mit tagadjam, ez a gondolat sok tépelődést és gondot okozott. Így Horthy kormányzónak és magamnak is az volt minden igyekezete és reménye, hogy Magyarország a nyugati hatalmak befolyása alá kerüljön, de legalábbis egy vegyes összeállítású fegyverszüneti bizottság vegye majd át az elrendezés munkáját, tehát ne kizárólag a szovjet szerveké legyen a döntő szó. Éppen ezért mindent elkövettünk ebben a vonatkozásban az ismertetésre kerülő titkos külföldi kapcsolatok vonalán. Ez azonban egyre reménytelenebbnek mutatkozott.

[Vissza az elejére]

Az első nehézségek

  A legsúlyosabb problémát abban láttam, hogy hivatkozva az alkotmányra, a kormányzó nem adta kezembe a katonai főhatalmat. Ez a döntő pillanatban feltétlenül hátrányos volt. Gondolok itt október 15.-ére, amely a helyzetre tekintettel elsősorban katonai s csak kis részben politikai természetű döntést követelt.

  Ehelyett szolgálaton kívüli viszonyba helyeztek. Az indoklás az volt, hogy az alkotmány értelmében a miniszterelnök a parlamentnek felelős, míg a tényleges állományú katonát adandó esetben a hadbíróság vonja felelősségre. Tény, hogy az alkotmányos kormányzás érvényben volt, mégis azt gondoltam, hogy a rendkívüli idők rendkívüli intézkedéseket követelnének, különös tekintettel a vezérkar főnökének kapcsolatára a német követtel. Hiszen épp a németekkel akartunk szakítani. Állásomat Ambrózy kabinetirodai főnök Fejérváry báró 1906-os "darabont" kormányához hasonlította. Nem tartottam találónak a hasonlatot.

  Budapesti kormányalakítási tárgyalásaim természetesen a teljes diszkréciót követelték meg. Ezért a kormány átvétele előtt sem vezető állásban lévő személlyel, sem bármiféle hivatallal nem érintkeztem. Erre egyébként időm sem lett volna. Ennél fogva a legújabban kialakult harctéri helyzetet sem ismertem. Arról sem tudtam, miként állunk az erdélyi fronton a román átállás óta. Ennél fogva első hivatalos látogatásom másnap, 30.-án délelőtt a vezérkar főnökének szólt. Meglepetéssel értesültem, hogy a németek focşani-i arcvonala teljesen felborult, mi több, az oroszok egyes helyeken már Erdély területére is benyomultak. Fokozatosan bontakozott ki előttem a megdöbbentő helyzet: a 6. és 8. német hadsereg, mely keleten harcolt, teljesen megsemmisült, s erdélyi határainkat, melyeknek alakulása a szerencsétlen bécsi döntés szerint amúgy is lehetetlen földrajzi és katonai helyzetet teremtett, kizárólag néhány helybeli, gyenge felszerelésű határőrerő és rögtönzött székely katonai egység kénytelen védeni a nyomasztó túlerő ellen.

  Ugyanezen a napon bemutatkozó látogatásokat tettem József főherceg tábornagynál, Perényi Zsigmond báró felsőházi és tasnádi Nagy András képviselőházi elnöknél, végül Angelo Rotta pápai nunciusnál.

[Vissza az elejére]

Guderian látogatása

  A teljesen elhibázott és elvakult német politika folyamányaként bekövetkezett román fordulat után a legégetőbb probléma volt megtudnunk, mik a német hadvezetőség tervei, elgondolásai és kilátásai. Mindezek tisztázására kapóra jött az éppen Budapestre érkezett Guderian vezérezredes, német vezérkari főnök látogatása, akit másnap, augusztus 31.-én fogadtam.

  Nem ismertem azelőtt Guderiant. A Hitler ellen elkövetett merénylet után foglalta el Zeitzler tábornok helyét. Katonás nyíltsággal beszélt, egyáltalában nem igyekezett szépíteni a válságosra fordult helyzetet. Csak az erdélyi fronton és főleg a Balkánon még rendelkezésre álló erőket ítélte meg némi bizakodással. Tekintettel arra, hogy a románok - szembefordulva a németekkel - egyidejűleg a bécsi döntést is semmisnek nyilvánították, Romániával is hadiállapotba kerültünk. Történelmi tény, kormányom első minisztertanácsa is foglalkozott vele, hogy az ellenségeskedést a románok kezdték meg. Csak ezután következett részünkről szükségszerűen az összes katonai rendszabály. Ez abból állt, hogy Guderian tábornokkal szóbelileg megegyeztünk abban, hogy a német hadsereg a Kárpátok dél-erdélyi hágóit továbbra is megszállva tartja, illetőleg azokat a pontokat, melyek részben már elvesztek, visszafoglalja. A magyar erők Torda irányába helyi előretörésre szorítkoznak. Többre nem telt tőlünk, erre viszont a hátrányos határmegvonás következtében igenis szükség volt.

  Kérdeztem Guderiant a német "csodafegyvereket" illetően. Erre azt válaszolta, hogy még különböző újításokat kívánnak rajtuk eszközölni, de ezek a fegyverek "nem tudják a háború sorsát eldönteni". Szó szerint: "Diese können jedoch nicht kriegsentscheidend sein."

  Ezek után rámutattam tartalékaink teljes hiányára, s felhívtam figyelmét a kárpátaljai frontra, ahol - nézetem szerint - nagyobb szovjet támadás nem várható. Ennél fogva az arcvonal ritkításával onnan erőket vonhatnánk el délre olyanformán, hogy az arcvonalat a régen kiépített védőállásokba hátrább visszük. A gondolat megnyerte Guderian tetszését. Nem ismertem az okát, miért került e javaslatom csak később kivitelre, éspedig ellenséges nyomásra. Természetesen már ezen a ponton felmerül a kérdés, miért nem került sor azonnal a kormány megalakításakor a háborúból való haladéktalan kilépésünkre. Nos, ennek főleg két oka volt. Először is a kiugrást máról holnapra és minden előkészület s megszervezés nélkül nem tudtuk volna eredményesen végrehajtani, éspedig nagyrészt azért nem, mert számos vezető állásban szélsőjobboldali, németbarát elemek ültek; másodszor, a Sztójay-kormány idején a német győzelmi csatakiáltásokkal tökéletesen félrevezetett közvélemény sehogy sem értette volna, hogy az ország területének komolyabb veszélyeztetése nélkül miért adjuk meg magunkat, különösen akkor, amikor súlyos román fegyverszüneti feltételekről beszéltek országszerte. Hiszen sokan még azt is nehezen fogták volna fel, hogy a román átállás óta Szovjetoroszország földrajzilag éppúgy, mint katonailag már szinte Aradnál kezdődik. Egy szóval a közvéleménynek halvány sejtelme nem volt arról, voltaképpen hogyan is állunk katonailag. Az is kétséges volt, hogyan viselkednének az egész arcvonalon németek közé iktatott magyar csapatok a harc váratlan beszüntetésekor. Pillanatnyilag tehát nem érett még meg a helyzet a kiugrásra.

  Szükséges volt továbbá a különböző puccshírekkel és szélsőjobboldali mozgolódásokkal felizgatott közvélemény megnyugtatása, ezenkívül a belrend és a nyugalom minden eszközzel való fenntartása.

[Vissza az elejére]

A rádióbeszéd

  Mindezek figyelembevételével harmadnap, szeptember 1.-jén rádiószózatot intéztem a nemzethez; ennek főbb pontjai az említett problémákkal foglalkoztak. (Lásd: Dokumentumok a függelékben.) Tudom, hogy beszédem országszerte megnyugtató hatást gyakorolt. Elsősorban a kormányzó fejezte ki megelégedését. Különösen beszédem felépítése nyerte meg tetszését, mondván: mindenki megértette a legszigorúbb fenyegetést és az államhatalom kérlelhetetlen alkalmazását a szélsőjobboldali izgatókra. Természetesen nem szólhattam a háborúból titkon tervezett kiugrási szándékunkról. Viszont a német követ sürgős felvilágosítást kért a zsidóproblémát illetően, mert azt a kormány humánusan kívánta megoldani. Ezt válaszoltam a követnek: "Az nem képezheti a kormány kizárólagos fő feladatát."

  Veesenmayerrel való személyes érintkezésem egyébként azzal kezdődött, hogy elvárta, menjek én hozzá elsőnek bemutatkozó látogatásra, éspedig azért, mert - mint állította - ő nemcsak követ, hanem "teljhatalmú megbízott". Hallani sem akartam "magas megbízatása" tudatában tett nyilatkozatáról. Mire kénytelen volt ő megtenni az első lépést. Időbe telt, míg megértette, hogy a Sztójay-rezsimnek vége, s ezentúl egy önérzetes magyar kormánnyal van dolga.

  Az új hangot mindjárt az elején egyéb intézkedések követték; ezek elsősorban az egész belpolitikai vezetést és a sajtót érintették. A külpolitikai síkon párhuzamosan, de szigorú titoktartás mellett folytatott lépéseinkről legyen később szó.

[Vissza az elejére]

Belpolitika

  A politikai élet gyökeres átformálását azzal kezdtük, hogy gyorsan eltávolítottuk a közigazgatás éléről Imrédy és Sztójay embereit. Mindenekelőtt a miniszterelnökség két államtitkárát, Huszovszky Lajost és Kolosváry-Borcsa Mihályt távolítottuk el. Elmozdításukat személyesen vállaltam és vittem véghez. Az előbbi helyére dr. Fáy István volt közoktatásügyi államtitkár került, aki a továbbiakban minden belpolitikai problémám megoldásában kifogástalanul támogatott. Kolosváry-Borcsa utóda Hlatky Endre lett, akit Sztójayék a nagyváradi főispáni székből távolítottak el. Párhuzamosan, hasonló gyorsasággal távozott a két belügyi államtitkár: Endre László és Baky László. Az ő hivatali működésük idejére esnek német nyomásra az embertelen zsidódeportálások és mindazok az ezekkel kapcsolatos ténykedések, melyek az egész világ közvéleményét ellenünk hangolták. Később mindkettőjüket kivégezték.

  Hamarosan sor került mindazoknak a főispánoknak és alispánoknak leváltására, akik lévén a szélsőjobboldali politika szószólói, az új, egészséges irányzat érvényesülését veszélyeztették. Ezek az emberek nyilasok voltak, továbbá imrédysták, ismert németbarátok, nemkülönben a régi úgynevezett fajvédők, kiket zavaros múltjuk ellenére rehabilitált a Sztójay-rezsim és vezető állásokba helyezte őket. Helyükbe megbízható s bevált tisztviselők kiszemelésére törekedtem, olyanokra, akik nem politizáltak, hanem becsületesen dolgoztak, s akik képességeik és múltjuk alapján a jelzett tisztségekre hivatottak voltak.

  Mondanom sem kell, hogy Veesenmayer hamarosan közbenjárt az elmozdított magas rangú vezető hivatalnokok érdekében. Röviden válaszoltam: "Ez tisztán magyar belügy."

  A zsidókérdésben kormányra jutásomkor az volt a helyzet, hogy Budapesten ekkor már a zsidók nagy része külön sárga csillaggal megjelölt házblokkokba zárva várt sorsára. Kiszállításukra egyelőre nem került sor. A kormányzó beavatkozásának hatására még Sztójayék írásbeli megállapodást kötöttek a német követséggel olyan értelemben, hogy jóllehet a zsidók deportálására sor kerül, de nem külföldre, hanem csak vidékre. Ennek végrehajtására szünet nélkül kaptam felszólítást német részről, én azonban minden eszközt jónak találtam a halogatásra, mi több, levettem a napirendről. Érthető volt Veesenmayer fokozódó türelmetlensége. Minden alkalommal szóba hozta a kérdést és én minden alkalommal kitértem előle. Az előkészületek - gyűjtőtábor, szállítóeszközök, ellátás, őrzés, stb. - hiányára hivatkoztam. Tény az, hogy a zsidóknak a Szálasi-fordulatig semmi bántódásuk nem esett. Budapesten kereken kétszázezer embert sikerült így megmentenünk. Ez a tudat felemelő érzéssel tölt el ma is.

  Hasonlóan sürgős volt a munkáskérdés és a munkabérek szabályozásának ügye. Ez nemcsak szociális kérdés volt, de politikai is. Igenis fontos volt, hogy a munkásság a gondoskodás terén az előbbi kormányzattal szemben különbséget s javulást lásson. Nem részletezem, messzire vezetne. A lényeg az, hogy a munkabérek emelése csak állami szubvenció segítségével volt lehetséges, ebben azonban Reményi-Schneller pénzügyminiszter korántsem mutatott akkora hajlandóságot, mint tette a német megszálló csapatok költségeinek emelése terén. Erről később szólok még. Itt csak annyit, hogy én ragaszkodtam álláspontomhoz annyira, hogy kis híján kenyértörésre került sor. Végül csak keresztülvittem a munkabérek és a kistisztviselők fizetésének emelését.

  A belpolitikai kép megvilágításához csak annyit, hogy a kormányzó elgondolása szerint is az új kormány nem jelenthetett katonai diktatúrát. Hiszen mi már német diktatúra alatt álltunk. Arról nem is szólva, hogy a kormány iránt való bizalom megnyerése érdekében minden katonai diktatúrára mutató gesztust kerülnünk kellett. Itt említem meg, hogy az országgyűlés két elnökével történt megállapodásom értelmében az új kormány bemutatkozik ugyan a parlamentben, viszont a kormányprogram elhangzása után nincs helye vitának. Szeptember 21.-ében állapodtunk meg a törvényhozás két házának összehívására.

  Ugyancsak belpolitikai helyzetünket jellemezte, hogy két egymással teljességgel ellentétes politikai áramlat működött a háttérben, éspedig a több, mint két évtizeddel azelőtt betiltott kommunista párt, amely a háború folytatása ellen igyekezett bizonyos munkástömegeket megmozgatni és a béke megkötését tűzte zászlajára. Az illegális kommunista párt keretében földalatti mozgalom alakult, ennek mértékét, erejét, valamint kihatásait azonban akkor nem tudtuk megállapítani és felmérni. Az ezzel élesen szemben álló szélsőjobboldal magától értetődően minden erővel a háború folytatása mellett kardoskodott. Nem szorul különösebb magyarázatra, hogy ez utóbbi irányzatnak - élén Szálasival - a német megszálló hatalomra támaszkodva, lényegesen könnyebb volt a dolga. Veesenmayerék ezeket nemcsak hogy szinte nyíltan támogatták, de bátorították is őket.

  Mondanom sem kell, hogy igazi célkitűzésüket figyelembe véve, a kormány végeredményben eszmeileg határozottan közelebb állt a "Le a háborúval!" jelszavú baloldali szervezkedésekhez. A jobboldali puccshírek miatt fő figyelmünket elsősorban a jobboldal letörésére kellett összegeznünk. Ugyanakkor a szélsőbaloldal megmozdulása is veszélyesnek látszott. Ilyenformán valamennyi ténykedésünknél két tűz között kellett mozognunk, fő figyelemmel mégis a nyilasok veszélyes, puccsal fenyegető szervezkedésére.

[Vissza az elejére]

Sajtó

  Ugyancsak sürgős intézkedést követelt a sajtó teljes átállítása. Mint már említettem, elődöm idején az egész irányított sajtó émelyítő módon dicsőítette a németeket, harsogta a "biztos" győzelmet, ugyanakkor ízléstelenül túlzott propagandával becsmérelte az ellenséget. Sajnos a sajtóra vonatkozó valamennyi szerv egészen zűrzavaros módon működött. A Rádió, a Magyar Távirati Iroda, a sajtócenzúra - a volt Nemzetvédelmi Propagandaminisztérium maradványa -, a miniszterelnökségi sajtóiroda a lehető legkülönbözőbb irányban és módon fejtette ki tevékenységét. E szerveket kellett egybehangolnunk, s az újonnan létesített miniszterelnökségi propaganda-államtitkár vezetésével egy kézbe fogni. Az összes idevágó ügyek irányítását - Hlatky Endre államtitkár hathatós támogatásával és közreműködésével - magam vettem át. Barabás altábornagyot, a volt sajtócenzúra elnökét menesztettük.

  Az említett személyi cserék és az új sajtóhang, nemkülönben a külföld sajtókommentárjai révén a német követ csakhamar felfigyelt. A külföldi sajtókommentátorok ugyanis a nálunk végbement teljes politikai irányváltozásról és a háborúból való közeli kilépésünkről beszéltek. Veesenmayer sietett nyílt szemrehányást tenni nekem a német vonaltól való eltávolodás és különösen a defetista sajtóhangok miatt. Ez utóbbit épp Hlatky egyik újságcikkével támasztotta alá. Válaszképpen utasítást adtam vezető német sajtóorgánumokban (Das Reich, Völkischer Beobachter) megjelent, hasonlóan reális szemléletű cikkek kikeresésére, éspedig Goebbels tollából. Ezeket a közleményeket Veesenmayer elé tártam mondván, ha Németországban szabad így írni, ez esetben ez nekünk sem vethető szemünkre. Ez volt a német követ első, egyben utolsó ilyenfajta szemrehányási kísérlete.

  Viszont én egyre nyíltabban és kitartóan követeltem a március 19.-e óta letartóztatott és nagyrészt elhurcolt törvényhozók (felsőházi tagok és képviselők) szabadlábra helyezését. Ez - mint majd látjuk - nem ment egyszerűen.

  Veesenmayer többször szóba hozta Németországba utazásomat abból a célból, hogy miniszterelnöki minőségben bemutatkozzam Hitlernek. Egy ilyenfajta látogatás azonban természetesen semmiképp sem illett egész vonalvezetésünkbe. Erre tehát nem is került sor. Az elmúlt tíz év alatt kormányom volt az első, melynek feje miniszterelnöki tisztségében nem ment tisztelegni Hitlerhez.

[Vissza az elejére]

Külpolitika

  Az előző kormányban Sztójay irányította a külpolitikát. Magától értetődő, hogy a Külügyminisztériumból Kállay és Ghyczy számottevő munkatársait elmozdította március és április havában, mi több, egyeseket közülük le is tartóztattatott. Külképviseleteink jelentékeny része önként lépett ki a szolgálatból, disszidált, ennél fogva Hennyey külügyminiszternek a legnagyobb nehézségekkel kellett megküzdenie. Minisztériumában alig akadt ember, akivel bizalmasan beszélhetett volna, őszintén feltárva célkitűzésünket. Midőn felkértem a külügyi tárca vállalására, megjelöltem neki az irányt: "Csak Nyugat felé!" Felhívtam figyelmét veszendőbe ment kapcsolataink ismételt kiépítésére. Igaz, követeink disszidálása akkor még nem öltötte a későbbi ijesztő méreteket. Hennyey tudatában volt nehéz feladatának és értékes munkatársamnak bizonyult. Most, hogy utánagondolok, az az érzésem, okosabb lett volna, ha hallgatok tanácsára, mellyel haladéktalan döntésre szóló elhatározás mellett foglalt állást.

  A veszendőbe ment külpolitikai kapcsolatok helyreállítása arra szolgált, hogy tisztázzuk kilátásainkat a nyugati nagyhatalmaknál. Más külpolitika nem volt lehetséges számunkra.

  Eleinte - s ez időbe telt - kizárólag Svájcon át Angliával tudtunk összeköttetésbe lépni, éspedig a Bernben maradt volt követünk, Bakách-Bessenyey közvetítésével. Összesen körülbelül nyolc-tíz rejtjelezett táviratot menesztettünk és ugyanannyit kaptunk válaszképpen. Erről mindössze hárman tudtunk, nevezetesen Hennyeyn és rajtam kívül Kuthy László vezérkari ezredes, a vezérkar hírszerző osztályának főnöke. Ő végezte a rejtjelezés munkáját.

  A befutott üzenetek egyre világosabban adták értésünkre, hogy halaszthatatlanul szükséges a fegyverszüneti tárgyalások mielőbbi megindítása. Közvetlenül nem annyira az angol-amerikai, hanem az orosz hadvezetőségnél voltunk érdekelve. Ahhoz viszont abban az időben semmiféle kapcsolatunk nem volt. Ezenkívül semmit nem tudtunk az augusztusban kiugrott románok fegyverszüneti feltételeiről. Érthető, ha a Szovjetről addig elterjedt hírek megfontolásra és óvatosságra késztettek. Nem tagadom, erősen féltünk a kizárólagos orosz megszállástól, ezzel tehát csak végső esetben számoltunk. A többi európai harctér eseményeivel és a katonai helyzettel volt összefüggésben hetekig tartó - késői - felismerésünk, hogy Magyarország megszállására egyedül és kizárólag a szovjet Vörös Hadsereg jöhet tekintetbe. Ezt szeptemberben az egyik minisztertanácson Hennyey külügyminiszter közölte velem. Bizonyságul megmutatta Bakách-Bessenyey titkos táviratát, mely épp akkor érkezett. Azt is tudtomra adta Hennyey, hogy kormányunkat az angolok a Szovjetunióhoz utasították a háború sürgős befejezése érdekében.

  A többi kis ország példája alapján körülbelül ugyanakkor vált ismeretessé, hogy a fegyverszünet valószínű alapfeltétele lesz a németek haladéktalan megtámadása. Ez viszont az erőviszonyok figyelembevételével kilátástalannak, tehát teljességgel lehetetlennek látszott. Nap mint nap tárgyaltunk erről a sorsdöntő problémáról hármasban Csatayval és Hennyeyvel. Megbeszéléseink során szinte kétségbeesetten jutottunk arra a megállapításra, hogy az angolok nem tudják belátni, milyen kritikus a helyzetünk, egyáltalában sokkal könnyebbnek képzelik katonai lehetőségeinket orosz, német és magyar vonatkozásban. Ezért hosszabb táviratban kellett helyzetünket ismertetnünk Bernen keresztül. Egyebekben beláttuk, hogy bármikor kerüljön is rá sor, fegyverszüneti lépésünk ugrás lesz a vaksötétbe! Így alakult ki lépésről lépésre a tennivalónk, melyre egy később bekövetkező, kedvező pillanat látszott alkalmasnak, midőn a német front még gyengébb állapotba került.

  Szeptember első napjaiban az erdélyi harctéri helyzet lényegesen súlyosbodott. Ez szöges ellentétben állott mindazzal, amit Guderian tábornok pár nappal előbb kilátásba helyezett. Miután az oroszok megverték a német 6. hadsereget, a dél-erdélyi Kárpátok átjárói, valószínűleg számottevő ellenállás nélkül, a kezükre kerültek.

[Vissza az elejére]

Az első kiugrási kísérlet

  Szeptember 6.-án a vezérkar főnöke értesült a német repülőfelderítés eredményéről. Eszerint - az erdélyi kapukat már maguk mögött hagyva - Nagyszeben, Lugos és Temesvár irányában egy-egy orosz páncélos seregtest nyomul előre nyugat felé. E tényt Fütterer német légügyi attasé hozta tudomásunkra. Jelentettem a kormányzónak, akire ez mély benyomást gyakorolt. Jelentésem alapján másnap délután 6 órára koronatanácsot hívott egybe. Ennek egyetlen tárgya volt: a fegyverszünet bevezetésének mérlegelése. A koronatanácson hozott határozat félmegoldás volt; a további fejleményeknek a lehető legszerencsétlenebb medrét szabta meg.

  A kormányzó abból az elgondolásból indult ki, hogy a békés megegyezés alapján bevonuló orosz hadsereg részéről enyhébb bánásmódot remélhetünk, mintha az országot harc árán foglalják el. Továbbá arra gondolt a kormányzó, hogy ilyenformán megmenti a magyar ifjúságot a pusztulástól. A kormányzó elgondolásait vita követte, melynek főszereplői természetesen a kilépést hevesen ellenző Jurcsek és Reményi-Schneller miniszterek voltak. De maguk a náciellenes kormánytagok is aggályoskodtak, utalva arra az esetre, ha a harcoló hadsereg a fegyerszünet megindításáról értesül. Az aggályoskodók élénk emlékezetében élt ugyanis 1918, midőn a fegyverüket eldobó katonák a züllés lavináját indították el. Mi történik - kérdezték egyesek -, ha késne az orosz válasz vagy ha teljességgel elfogadhatatlannak bizonyulna? Ebben az esetben a kocka már el van vetve, a bomlást többé feltartóztatni nem lehet. Ekkor támadt Csatay honvédelmi miniszternek az a közvetítő gondolata, hogy haladéktalanul - tehát még ugyanazon a napon - állítsuk ultimátumszerűen alternatíva elé a németeket: vagy bocsássanak huszonnégy órán belül rendelkezésünkre öt páncélos­hadosztályt az Alföldet a békéscsabai térségben veszélyeztető ellenséges erők feltartóztatására, vagy fegyverszünetet kérünk a Szovjettől. Ez a javaslat egészségesnek tűnt, a koronatanács tagjai elfogadták.

  Magától értetődően nekem kellett az ultimátumszerű alternatívát a németekkel közölni. Ugyanazon a napon este fél 9 órára magamhoz kérettem a német követet és Greiffenberg tábornokot, akiket Hennyey külügyminiszter és Vörös János, a vezérkar főnöke társaságában fogadtam. A németeket meglepte közlésem. Élénk színekkel ecsetelték az orosz megszállás várható szörnyű következményeit, az ország pusztulását és a maguk részéről mindent megígértek, természetesen nem huszonnégy órán belül, mivel ez technikailag kivihetetlen volt, hanem pár napon belül. Végezetül kétségbe vonták a helyzet súlyosságát tartalmazó repülőfelderítés hitelességét. Ezt már másnap meg is cáfolták újabb német repülők állítólagos bevetése alapján. Egyidejűleg Greiffenberg tábornok a német főhadiszállás üzenetét hozta papírra vetett adatokkal. Az üzenet szerint előbb három, illetve később öt német seregtestet irányítanak ide, éspedig "napokon belül".

  Erre elhalasztottuk egy időre a fegyverszüneti lépést. Ugyanakkor a németek figyelme készülődéseinkre irányult. Ez aztán végzetessé vált népünk sorsára való tekintettel. Katonai vonatkozásban ugyanis nem kaptunk komolyabb támogatást, viszont a fővárost, környékét, hovatovább az országot magát mind több és több német csapat szállta meg. Ezzel tartották sakkban az egész magyar államvezetést. Ugyanakkor lázasan hozzáláttak a nyilasok felfegyverzéséhez és annak előkészítéséhez, hogy az első lehetséges pillanatban átadják a hatalmat Szálasinak és társainak. Ha a kormány elhatározása helyes volt a fegyverszünet bevezetésének későbbi, alkalmasabb időpontra való halasztását illetően, annál helytelenebb volt a valódi szándék feltárása, mivel ez a németek és a nyilasok szervezkedését vonta maga után.

  Ha súlyos felelősségének terhe alatt a kormány az állandó lelkiismeretes mérlegelés közepette előre látta volna a halasztás hátrányát - ami akkor korántsem volt oly világosan megítélhető -, utólag önmagam is hibáztathatnám, hogy magamévá tettem Csatay egészségesnek tetsző javaslatát. Ma persze tudom, hogy abban az órában billent félre a mérleg. Ugyanis a Csatay-javaslat elfogadása adta meg a döntő lökést katasztrófánk felé - Szálasi javára.

  Pedig igenis komolyan számoltam a fegyverszünet összes kihatásával. Annyira, hogy magamhoz hívattam a szélsőjobboldal hírhedt vezérét, hogy magatartását - a fordulat esetére - kipuhatoljam. Válaszképpen Szálasi patetikus előadást tartott világot megváltó eszméiről. A római pápáról sem feledkezett meg, mondván: a katolikus egyház feje az ő eszméinek alapját fogadja majd el. Mire némi éllel megjegyeztem: "Ez mind szép, csak egy hibája van, éspedig, hogy egy hatalmas tényező bele fog szólni!" "Melyik?" - kérdezte. "Az orosz Vörös Hadsereg!" Szálasi felugrott s eltávozott.

[Vissza az elejére]

A szeptember 8.-ai minisztertanács

  A szeptember 7.-én megtartott koronatanács és a közvetlenül azután Veesenmayer követtel és Greiffenberg tábornokkal folytatott tárgyalás szükségessé tette a kormány haladéktalan tájékoztatását. Ezért másnap, szeptember 8.-án délelőtt - Vörös János, a vezérkar főnökének bevonásával - minisztertanácsot hívtam egybe. Lefolyását érdemesnek tartom főbb pontjaiban ismertetni.

  Mindenekelőtt ismertettem az előző este történteket, majd a vezérkar főnöke adott tájékoztatást a keleti front helyzetéről és várható fejleményeiről. Tájékoztatója elég tárgyilagos volt.

  A miniszterek egymás után szóltak a súlyos problémához. Itt szerepelt először és utoljára Teleki Béla gróf országgyűlési képviselő, akit felkértem, hogy tárca nélküli miniszteri minőségben - mint Erdély szülötte - lépjen be a kormányba. Ismervén az ottani viszonyokat, értékes tanácsaival támogathatja a kormányt. Teleki előbb erre hajlandónak mutatkozott, de közvetlenül a másnapi eskütétel előtt visszalépett. De e minisztertanács megkezdésekor elsőként szólalt fel és roppant pesszimisztikus képet tárt elénk erdélyi helyzetünkről. Az volt a véleménye, hogy amennyiben nem kérünk azonnal fegyverszünetet, "a játszma részünkről elveszett". Ezt persze magam is éreztem, de az ígért német segítség reményében mégsem láttam ennyire sürgősnek a cselekvést.

  Nem részletezem egyenként a kormány tagjainak hosszúra nyúlt hozzászólásait. A lényeg, hogy valamennyien éppoly sürgősnek, mint elengedhetetlennek tartották az ígért német segítséget s a kilátásba helyezett csapatok haladéktalan bevetését. Ugyanakkor garanciát is szerettek volna kapni, hogy a segítség valóban megérkezik. Jellemző, hogy majdnem kivétel nélkül valamennyi jelenlévő egyformán ítélte meg a helyzetet arra az esetre, ha csak a szovjet hadsereg árasztaná el az országot, a legalább jelképes angolszász megszállást épp ezért tartották szükségesnek. Egyebekben a sok pro és kontra felszólalás mind arra a végkövetkeztetésre vezetett: ne hamarkodjuk el a fegyverszünet megindítását. Várjuk meg előbb, beváltják-e ígéretüket a németek, s megérkeznek-e hamarosan a kilátásba helyezett egységek.

  Még tartott a minisztertanács, midőn kihívtak. Greiffenberg tábornok kívánt velem sürgősen beszélni. Közölte, hogy az erdélyi fronton való bevetésre egy páncélos-, két SS-lövészhadosztályt, egy páncélosdandárt és egy gyaloghadosztályt irányítottak hozzánk. Kell-e ahhoz magyarázat, hogy a két utóbbi egység Esztergom, illetőleg Örkény környékén - tehát Budapest közelében - vesztegelt...?

  Nem sokkal ezután Horthy kormányzó kéretett a telefonhoz. Közölte, hogy Veesenmayer távozott éppen tőle, aki ünnepélyesen kijelentette, hogy Ribbentrop külügyminiszter szerint "Németország Magyarországot érdekszférájába tartozónak tekinti, ennél fogva a németek nem adhatják fel Magyarországot". Ezután fújta a követ a régi nótát arról, mekkora katasztrófa érné Magyarországot, ha most kiugranék a háborúból.

  Tekintettel a sorsdöntő órákra, még egyszer feltettem a minisztereknek a kérdést, nyilatkozzanak - minden befolyástól mentesen - a fegyverszünet kérdésében. Mielőtt átadtam volna a szót a minisztereknek, leszögeztem: "Mi a németek hibájából kerültünk a mai helyzetbe."

  Az újabb hozzászólások azt eredményezték, hogy "Magyarország egyelőre hajlandó a harcot folytatni és nem hamarkodja el a fegyverszüneti kérelmet". Ez a minisztertanácsi határozat - az előző napi ultimátumszerű, huszonnégy órás határidő helyett a német ígéretre, a "néhány napon belül" várható erősítések kilátásba helyezésére támaszkodva - ismételten kifejezte a bizalmat, hogy ezek az erők csakugyan és idejében megérkeznek.

  Helyzetünk ezzel még szerencsétlenebbül alakult. Kormányhatározat született a kilátástalan háború folytatására. Utólag sokszor gondoltam arra, vajon nem lett volna-e helyesebb részemről, ha hivatkozva az amúgy is igen sötétnek festett harctéri helyzetre és utalva a német ígéretek megtartásának bizonytalanságára, kierőszakolom - mint a kormány elnöke - a fegyverszünetet. De - késő bánat ebgondolat!

[Vissza az elejére]

Magyar támadó hadműveletek

  Közben a Kolozsvár környékén harcoló 2. magyar hadsereg sikeres helyi támadást hajtott végre Torda irányában. E hadművelet célja az arcvonalak kiegyenesítése és kedvezőbb terepszakasz elérése volt. Ugyanakkor a magyar hadvezetőség egy másik előretörés gondolatával is foglalkozott, éspedig a lippai Maros-szűkületnek Arad elfoglalásával párhuzamos birtokbavétele érdekében. Ezen a terepen ugyanis az előnyomuló orosz páncélosok feltartóztatása könnyebben látszott keresztülvihetőnek, mint a síkság elözönlése után. Ezt a hadműveletet én katonai és diplomáciai okokból egyaránt a leghatározottabban elleneztem. Hiszen már világos volt, hogy német támogatásra alig számíthatunk és saját erőink ilyen mozdulatra nem voltak elegendők. Feltéve az alig elképzelhetőt: ha időlegesen némi eredményt érünk is el, a roppant veszteséggel járó visszacsapást elkerülhetetlennek tartottam. Ehelyett már előzőleg ajánlottam a tartalékképzést, az erők kímélését és a Békéscsaba-Makó közt lévő térség elaknásítását. Az aknák időben telepítve feltétlenül hatásosak lettek volna. Sajnos ez irányú törekvéseim nem vezettek eredményre, sőt az aradi támadás rendkívül hátrányos következményekkel járt. Az ott működő 3. hadseregnek a támadásra tüzelő parancsnoka, Heszlényi József altábornagy telefonon kérte hozzájárulásomat a művelethez. Épp Faraghó altábornagy lakásán tanácskoztam Hennyey külügyminiszterrel és a később Faraghóval Moszkvába küldött Szent-Iványi Domokossal, midőn Heszlényi a telefonhoz kéretett. Kívánságát az akciót illetően kereken megtagadtam és a támadást ismételten leállíttattam. Heszlényi javaslata harmadnap a katonai irodán keresztül a kormányzó elé került, aki sajnos hozzájárult az előretöréshez. Átmenetileg sikerült ugyan a támadó akció, de két nap múlva a túlerővel szemben csapatainknak súlyos veszteségekkel kellett visszavonulniuk.

[Vissza az elejére]

A titkos tanácsosok ülése, újabb minisztertanács

  Az elodázott fegyverszünet miatt most egyelőre a katonai helyzet kérdése került előtérbe. Az erők bevetésének céljából a német seregekre gyakorolt állandó nyomás mellett nagy gondot okozott nekem a gondolat szerencsétlen nemzetünk e nagyon válságos óráiban, hogy - amennyiben önálló magyar katonai vezetésről még egyáltalában szó lehetett - a kizárólag németbarát múltja miatt élre került vezérkarfőnökön és a fölötte, valójában vele szemben álló, egykori tengerész öreg államfőn kívül - tapasztalt idős katonák is nyilváníthassák végre nézetüket. Mint már említettem, a katonai vezetés nem volt a kezemben. Így valósult meg a kormányzónak tett javaslatom gondolata, melynek lényege: rátermett férfiak tanácsának szervezése, akik a hadi helyzetet újra felülbírálják. Szeptember 10.-én délután a királyi Várban tartotta ülését ez a tanács; öt katonai és öt polgári résztvevője volt. Nevezetesen: Rőder Vilmos, Sónyi Hugó, Náday István nyugállományú vezérezredesek, Csatay honvédelmi miniszter és Vörös vezérkarfőnök. Polgári részről: Károlyi Gyula gróf, Esterházy Móric gróf, Kánya Kálmán, Perényi Zsigmond báró és Hennyey külügyminiszter. Az ülésen Bethlen István gróf is megjelent, jóllehet előzőleg nem volt róla szó.

  A tanácskozás megnyitása után a kormányzó nekem adta át a szót. A fejlemények időrendi sorrendjében ismertettem katonai és külpolitikai helyzetünket, továbbá az összes lehetőséget, valamint egy esetleges fegyverszünet valamennyi feltételezhető kihatását. Igyekeztem tárgyilagos maradni; nem volt szándékomban a résztvevők hangulatát befolyásolni. Ezután kértem a vezérkar főnökét, tárjon elénk részletes katonai helyzetképet. Miután ez megtörtént, elsőnek Bethlen kért szót és emelt hangon követelte a fegyverszünet haladéktalan megkötését. Néhány óvatosságra figyelmeztető felszólalás után úgyszólván valamennyi jelenlévő amellett foglalt állást, hogy az erre irányuló lépéseket végre habozás nélkül, sürgősen meg kell tennünk. Ez azonban ne történjék árulásszerűen, hanem a németek egyidejű értesítése mellett. Ezt az álláspontot a kormányzó magáévá tette.

  Mivel ez a határozat kormányon kívül álló, felelősséggel nem rendelkező személyektől indult ki, illetőleg a kormányzó ennek a véleménynek alapján határozott, másnap audiencián jelentkeztem és kértem a kormányzót a kormány számára szóló ilyen értelmű üzenet kibocsájtására. Ennek az okmánynak birtokában azonnal egybehívtam a minisztertanácsot, melynek egyetlen tárgya volt: vita a megindítandó fegyverszünetről.

  Az összkormányt érdeklő kérdésekben a miniszterek az állandó ülésrend sorrendjében szoktak hozzászólni. Ezúttal elsőként a belügyminiszteren volt a sor. Bonczos nagy hatású beszédet mondott a fegyverszünet hátrányairól és kardoskodva a harc további folytatása mellett, nem várt benyomást keltett. E beszéd hatására a kormány valamennyi tagja kivétel nélkül azonos értelemben szólalt fel. Az egyhangú határozat meghozatala után nem volt más hátra, mint az összkormány lemondása. Ezt azonnal benyújtottam a kormányzónak. A váratlan fordulattól az államfő láthatóan megrendült. Csalódottan kérdezett azokról a minisztertársaimról, akikre a legjobban számított s akikben leginkább bízott: "Rakovszky is? Vladár is? Még Csatay is?" Midőn a kérdezettek negatív állásfoglalását sajnálattal megerősítettem, döntését későbbre halasztotta. Ugyanaznap este újból magához kéretett, s közölte, hogy a kormány értékes tagjaira való tekintettel "meghajlik" a határozat előtt. A magam részéről felhasználtam az alkalmat - miután megköszöntem bizalmát -, hogy tapintatosan felhívjam figyelmét környezetére. Köztudomású volt, hogy a Várból minden bizalmas ügy híre a legrövidebb időn belül kikerül, s ami ennél is súlyosabb, túlságosan sokan szólnak bele jelentős államügyekbe és érvényesítik is befolyásukat.

Az újabb minisztertanácson közöltem a kormányzó döntését.

[Vissza az elejére]

Hitler üzenete

  Másnap, szeptember 12.-én az immár valóban sürgőssé vált német erők bevetésének ügyében Vörös János, a vezérkar főnöke a német főhadiszállásra utazott. Távozásának pillanatában haladéktalan kívánságaink közvetítésére nyolc pontból álló feljegyzést adtam át neki. Utolsó pontként szerepelt azon kívánságunk, hogy amennyiben Németország fegyverszüneti tárgyalásokba kezdene, erről - hozzánk hasonlóan - egyidejűleg értesítsen. Ugyanis beszéltek már ilyesmiről, amit azonban az általam kérdőre vont német követ magától értetődően tagadott. Vörös János üres katonai ígéretekkel tért vissza. Továbbá Hitler fontos üze­netével, amelynek értelmében "a Lakatos-kormány iránt a legteljesebb bizalmatlansággal viseltetik". Ez kezdettől fogva, különösen az utóbbi napok eseményei után, csep­pet sem volt meglepő. Formai okokból leplezés céljából mégis számon kértem a kijelentést a német követtől. Választ kérdésemre soha nem kaptam.

  A következő napon a duklai horpadásnál fenyegető orosz támadások erőteljesebb kivédésére távirati megke­resést intéztem magához Hitlerhez. Azon a ponton ugyan­is kizárólag német csapatok harcoltak, így most már északról is annak a meglepetésnek voltunk kitéve, hogy a magyar térség elfoglalására kettős harapófogó készül. Emellett az egész Kárpátalja területén felvonult 1. magyar hadsereget a hátában fenyegette veszély. Táviratomra ugyan választ nem kaptam, a duklai frontot bizonyos német erők odavonásával mégis megtámasztották.

[Vissza az elejére]

Parlamenti bemutatkozás

  Mint már említettem, a kormány az országgyűlés mind­két házában szeptember 21.-én mutatkozott be. Beszédem szerkesztése jócskán okozott nekem fejtörést. Pontosan ismertem a titoktartás szabályait, s tudtam, hogy a katonai megoldás helyett már régóta diplomáciai téren keressük a kibontakozást. Igaz, hogy "a további harc megvívása" helyett a "határaink védelme" kifejezést használtam, jól­lehet már ez is túlhaladott volt. De aki akarta, érthetett szavamból. Ugyanakkor kerülnöm kellett minden barát­ságos gesztust a németek felé. Programom egyik sarkala­tos tétele volt, hogy igenis felhozzam a törvényhozás tagja­inak sérelmes letartóztatását olyanformán, hogy lehetőleg konkrét ígéretek birtokában beszámolhassak szabadon bocsáttatásuk kilátásairól. Nem először kérettem magamhoz e tárgyban Veesenmayert. Most teljes határozottság­gal követeltem a törvénytelenül letartóztatott magyar poli­tikusok sürgős szabadlábra helyezését. Veesenmayer - egyszer újra - kibeszélte magát. A Gestapo főnökére, Winkelmann SS tábornokra tolt mindent, mondván, az foganatosította a letartóztatásokat. Erre hívattam Winkelmannt, aki azzal a kifogással érvelt, hogy a rendelkezés a diplomata Veesenmayer joga, ő csak az intézkedések végrehajtó szerve. Ezek után mindkettőt egyszerre kéret­tem. A tárgyalásba Vladár Gábor igazságügyminisztert is bevontam. Tanúra volt szükségem, mivel a két német min­dent letagadott, amit csak lehetett. Nagy nehezen - s ilyen körülmények közt - sikerült némi biztatást kierőszakol­nom tőlük. Egyelőre nyolc közéleti férfiú kiszabadításá­ról, illetőleg a magyar hatóságok kezére adásáról volt szó, éspedig emlékezetem szerint Nagy Ferencről, Laky Dezsőről, Peyer Károlyról, Bajcsy-Zsilinszky Endré­ről, ifj. Tildy Zoltánról és további háromról.

  Mivel programbeszédem az összkormány felelősségét érintette, ezért ismertettem azt előzetesen a miniszterta­nácson, majd bemutattam a kormányzónak. Be kell valla­nom, hogy a kifelé való porhintés tekintetében - vagyis a határaink védelme érdekében vívott további harcokat illetően - kissé túlzásba mehettem, mivel szövegemen a kormányzó még az utolsó percben is módosításokat és tompításokat eszközölt. Ez viszont minisztertársaimmal szemben hozott elég kényes helyzetbe. Ezt csak közvetle­nül a parlamenti ülés előtt sikerült nagy nehezen áthi­dalnom.

  Nem lévén politikus, jóval az országgyűlés előtt két ízben módot találtam arra, hogy a parlament egyik klubhe­lyiségében magánbeszélgetések formájában megismer­kedjem a törvényhozókkal. A parlament tagjai valóságos ostrom alá vettek kérdéseik özönével. A világosabban látók már akkor aggódtak a végletekig menő harc és a háború folytatása miatt. Mire én elköteleztem magam, hogy az esetleges sorsdöntő órákban a kormány kikéri az országgyűlés véleményét. Mivel elkötelezettségről volt szó, ezt magamra nézve - a lehetőség szerint - mindvégig figyelembe vettem. Ami persze kényelmetlen megköté­sekkel járt.

[Vissza az elejére]

A fegyverszünet jogi problémája

  Ami a diplomáciai megoldást illette, abban a felfogások rendkívül eltértek, éspedig főleg a kormányzóval szem­ben, akinek az volt a meggyőződése, hogy az 1920. évi I. tör­vénycikk értelmében neki jogában állt - a parlament meg­kérdezése nélkül - egyedül és szuverén módon megkötni a fegyverszünetet. Ezzel szemben, midőn megbíztam Vladár igazságügyminisztert a kérdés tanulmányozásával, az ő írásba foglalt véleménye szerint az államfői jog az országgyűlés bevonása nélkül kizárólag időleges fegyver­szünetre vonatkozik, midőn például a halottak eltemetését vagy a polgári lakosságról való gondoskodást célozza. Olyan fegyverszünetre azonban nem vonatkozik az állam­fői jog, melynek folytatása a békekötés lesz, s ennél fogva az egész ország jövendő sorsát érinti.

  Rakovszky Iván, aki jogi kérdésekben tanácsadóm volt, hasonlóan vélekedett a kérdésről, mint Vladár.

  Valahányszor a háborúból való kilépési szándékunkról tárgyaltam a kormányzóval, az volt a határozott benyomá­som, hogy szinte türelmetlenül várta, miként teheti mi­előbb jóvá az évekkel előbb elkövetett végzetes lépést, az ország hadba lépését. Ezért hajlandó lett volna kisebb alkotmánysértéseken túltenni magát.

  A szeptember 21.-én megtartott ülés a felsőházban és a képviselőházban programszerűen folyt le. (A miniszterel­nöki bemutatkozó beszéd szövegét lásd a dokumentumok között!) Kisebb vitára csupán a képviselőházban került sor, de már a kormány kivonulása után. Az ország szuverenitá­sáról mondottak országszerte erős visszhangot keltettek. A német követ nem sokáig váratott magára. Harmadnap súlyos szemrehányásokkal jött a német szövetség elhallgatása miatt. Válaszképpen én a törvényhozók sza­badlábra helyezését sürgettem és nem győztem hangsú­lyozni, milyen csigalassúsággal halad ez a németek szá­mára nem éppen dicsőséges dolog. Itt kell megemlítenem Winkelmann egyik látogatásán tett kijelentését, vagy - mondjuk így - nyílt célzását. Szerinte most kínálkoznék a legkedvezőbb alkalom arra, hogy teljesen átvegyem a hatalmat. Ezen a kormányzó félreállítását értette. Tudott dolog volt, hogy Horthyban bíztak a németek a leg­kevésbé. Az ajánlatot (vagy minek nevezzem?) felháboro­dottan utasítottam vissza.

  Szeptember 26.-án újabb táviratot voltam kénytelen Hit­lernek küldeni. A Békéscsaba-Makó térség felől komoly elözönlés fenyegette a magyar Alföldet és a többször ígért német segítség továbbra is késett. Ma már meggyőződé­sem, hogy céltudatos volt a késlekedés. A németek ugyan­is az emlékezetes szeptember 7.-ei közlés óta már végképp nem bíztak abban, hogy Magyarország a háborút valóban folytatni akarja. Mire mi - látva a huzavonát - annál hatá­rozottabban foglalkoztunk a kiugrás előkészítésével. Elhatározásunkat a döntő lépés megtételére és időpont­jára nézve nagymértékben befolyásolta Churchillnek az angol alsóházban szeptember 24.-én elhangzott, történelmi jelentőségű beszéde, melyben behatóan foglalkozott Magyarország helyzetével. Ekkor jegyezte meg egyik minisztertársam, hogy Tisza István óta először fordul elő, hogy angol miniszterelnök reagál a magyar miniszterelnök megnyilatkozására. Többek közt a következőket mondta Churchill: "Magyarország jelenleg egy zsarnok kezében vergődik, amit nem fog tudni lerázni magáról mindaddig, míg Németország ereje az európai frontokon meg nem tört." Továbbá kijelentette, hogy "a kis nemzetek ne sies­sék el dolgukat, mert ezzel csak keresztezik a nagyhatal­mak útját". Ami azt jelentette, hogy Magyarországot nyíl­tan türelemre intette, mivel a németektől megszállt ország katonai és politikai nehézségeit nem érezte át annyira, mint éreztük mi magunk. Végezetül Churchill megjósolta, hogy a háború 1945 tavaszáig húzódik el. Ezzel természe­tesen megdőlt a Bakách-Bessenyey útján ismételten han­goztatott angol vád, hogy a háború elhúzódásáért Magyar­ország is felelős.

[Vissza az elejére]

Náday és Faraghó kiküldetése

  Mindennek ellenére cselekednünk kellett. A nagyhatal­makhoz kiküldendő megbízottaink elindítását maga a kor­mányzó vette kezébe. Az volt az elgondolása, hogy nem kelt akkora feltűnést és a kormány nyílt működését s hely­zetét kevésbé nehezíti meg, ha a kiküldetés lebonyolítását kiveszi kezemből és arról csupán tudomásom van. A titok­tartás kedvéért az ügyet nem közölte az összkormánnyal. Csak én tudtam róla, s rajtam kívül a katonaminiszterek, mint Csatay és Hennyey. Szeptember utolsó napjaiban az egyik német megszállta repülőtérről - az ellenőrző köze­geket ügyesen kijátszva - repülőgép szállt fel és Horvátor­szágnak vette útját. A gépben Náday István vezérezredes foglalt helyet, akit a kormányzó különmegbízatással Rómába küldött. Kevéssel ezután Szlovákián keresztül először gépkocsin, majd repülőgépen Moszkvába küldte Faraghó Gábor altábornagyot, Teleki Géza grófot és Szent-Iványi Domokost. Nevezetteket a kormányzó for­mális megbízólevéllel látta el az előzetes informatív jellegű fegyverszüneti tárgyalások felvételére. A határon való átjutást, mi több, szlovák területen az ottani orosz egység főparancsnokával való közvetítést Zichy Ladomér gróf intézte sikerrel. Tevékenységéről sógora, Bánffy Dániel báró, földművelésügyi miniszter számolt be Horthynak.

  Az akció természetesen nem maradhatott titokban, annyival kevésbé, mivel Faraghó mint a csendőrség és rendőrség felügyelője aktív szolgálatban állt. Még a más­nap nálam jelentkező Szabadhegyi tábornok - Faraghó helyettese - előtt is tájékozatlanságomat kellett megjátszanom. Kénytelen voltam - színleg - elrendelni a szigorú kivizsgálást és annak "eredményét" a hivatalomban tar­tózkodó Veesenmayernek átnyújtani, aki leplezetlen izga­lommal érdeklődött. Természetesen a "kivizsgálás" holt­pontra jutott és nem vezetett eredményre. Hasonló izga­lommal foglalkoztatta a kérdés a lázasan készülődő szélső­jobboldali politikusokat. Velük szemben is a tagadás állás­pontjára helyezkedtem.

  Náday kiküldetése nem járt eredménnyel. Nem volt for­mális írásbeli megbízatása. Különben kiderült, hogy már jó ideje - a teheráni konferencia határozatának értelmé­ben - fájdalom! - a szovjet érdekszférába tartozunk. Köz­ben a magyarországi katonai helyzet, az orosz túlerő nyo­másának következtében, fokozatosan romlott. Annak elle­nére, hogy az újabb bevetésre került német páncélos seregtestek támogatták seregeinket, egyre nagyobb terü­letek kerültek orosz megszállás alá. A harcok egyes fázisa­iról veszendőbe ment feljegyzések és térképek hiányában részletes pontossággal nem számolhatok be. Különben is ez az anyag a hadtörténelem tárgykörébe tartozik. Fonto­sabbnak látom ennek az időszaknak politikai, gazdasági, stb. összképét feltárni.

[Vissza az elejére]

Veesenmayer alattomos működése

  Már az orosz harctéren tett megfigyeléseim alapján meggyőződtem arról, hogy a németek valamennyi elhárító csatában összes ellenrendszabályaikkal elkésnek. Ilyen­formán a csaták kétszeres véráldozatokat kívántak, ugyanakkor végül is területfeladásokkal jártak. Kormány­alakítási tárgyalásaim során Veesenmayer nekem azt mondta, hogy a német hadvezetőség Magyarországot min­denáron megtartani, tehát megvédeni akarja. Ez a gazda­sági kihasználást véve tekintetbe valószínűnek látszott, hiszen az ukrán gabona Németország élelmezésének szem­pontjából már rég elveszett. Most azonban vitán felül állt, hogy az említett késedelmes rendszabályok s az elszenve­dett súlyos vereségek miatt a németek aligha tudják hazánkat megvédeni. Hiszen már csak az előhadszíntér szerepét játszottuk a várható ausztriai védőharcokhoz való felkészülésre s a halogatásra.

  A villámháborúk támadási sikereivel ellentétben a német hadsereg elképesztően tehetetlennek bizonyult a védelemben. Ehhez járult a gyakran mesteri orosz kato­nai vezetés, nemkülönben az összes arcvonalon érvénye­sülő hatalmas túlerő. Ismétlem, mind e jelek arra enged­tek következtetni, hogy országunkat a németek teljesen és hathatósan megvédeni már képtelenek. Ugyanakkor a német követség és az országot megszálló, harcba vetett és harcba nem vetett német egységek mindent elkövet­tek, hogy Magyarországot megakadályozzák a szabad cselekvésben. Mi több, Csatay honvédelmi miniszter hiteles adatai alapján félmilliós fegyveres erőt tartottak hazánkban s ebből ötödrészt vetettek harcba. Vajon miért? Először is azért, mivel a finn, bolgár és román pél­dák alapján közismert volt, hogy a fegyverszünetet kérő féltől azt követelte az orosz, hogy hadseregével szovjet oldalra átallva támadja meg a német haderőt. Másod­szor, a magyar javak kiszállítása is ezt a fokozott megszál­lást diktálta, lévén kifosztásunk a minden tekintetben anyagi nehézségekkel küzdő Németország elemi érdeke. Arról nem is szólva, hogy Veesenmayer személy szerint meg volt győződve, hogy Magyarországon a harci lelkese­dés csak azért hiányzik, sőt a háború totális megvívása is csak azon múlik, hogy nem a szélsőjobboldali eszméket hirdető elemek kezében van a vezetés. Valószínű, hogy elvi meggyőződésén kívül egyéni érdemeket kívánt sze­rezni, s nem utolsósorban a Führertől való félelmében súlyos felelősség nyomta lelkiismeretét. Tény az, hogy ezek után minden energiáját arra fordította, hogy támo­gassa a szélsőjobboldali elemek szervezkedését, azokat többé-kevésbé titokban felfegyverezze és uralomra segítse. Hennyey külügyminiszter jelenlétében figyelmeztettem, hogy e társaság egy része mindenre kapható söpre­dékből tevődik össze. Erre Veesenmayer megsértődött. Utólag - elkésve - a nyilas uralom idején egy újságcikk ismertette Hitlernek szeptemberben tett kijelentését, amely szerint ő már akkor Szálasit tekintette magyar kor­mányfőnek. E kinyilatkoztatás mögött természetesen Veesenmayer állt. Ő járt ekkortájt a Führernél, s ő hozta a meghatalmazást a hatalom átjátszására.

  Körülbelül szeptember közepe óta érintkezésem Veesenmayerrel mind sűrűbbé vált. Úgyszólván minden kér­désben határozott ellenfélként álltunk szemben egymás­sal. A magyar kormány súlyos szemrehányásokat tett a katonai támogatás hiányossága és késése miatt, továbbá a visszavonuló német egységek esztelen pusztításáért. Most már nem csak fosztogattak, de "katonai műtárgy­nak" minősítve évtizedes magyar építés és szorgos munka eredményeit, vasúti berendezéseket, hidakat, épületeket robbantottak. Pontosan úgy cselekedtek hazánkban - a "baráti" országban -, mint tették Európa-szerte vissza­vonulásuk során. Magam személy szerint számos írásbeli jegyzéket, tiltakozást nyújtottam át e tárgyban. Szóbeli szemrehányásaimnak nem tudnám számát adni. Minden hiábavaló volt. Október elején Veesenmayer húszezer magyar ló kiszolgáltatását kérte írásban. Tiltakoztam a jegyzék formája ellen és ameddig kormányon voltam, a lovak kiszállítására nem került sor. A politikai letartózta­tottak ügye egyáltalában nem rendeződött. Ugyanakkor az úgynevezett Volksbundba belépett egyéneket valóság­gal dédelgették s minden téren előnyben részesítették. Minden német ajkú réteget, még azokat is, kik Dél-Erdélyből s a Bánságból menekültek, rajtunk keresztül segítették a hátországba.

  A kormányzót és környezetét gyanúsítva Veesenmayer bizonyos fegyverszüneti kísérletekre célozgatott. Nem­különben szót ejtett az ellenséggel való érintkezés állí­tólagos felvételéről. Aztán újból szorgalmazta a Buda­pestről deportálandó zsidók ügyét, továbbá Faraghó tábornok eltűnési esetét s egyéb számunkra kellemetlen mozzanatot.

  Ilyen "meg nem bocsátható vétkünk" volt, többek közt, a következő: Hennyeyt felkérték, hogy a háromhatalmi egyezmény évfordulója alkalmából - hasonlóan a japán, a német és az olasz kormányhoz - a magyar külügyminisz­ter is nyilatkozzék a rádióban. Hennyey az ügyet a minisz­tertanács elé hozta. A kormány tagjai - jóllehet rövid szö­veggel - a szereplés mellett foglaltak állást. Az ügyet a kor­mányzó elé vittem és javasoltam a rádiónyilatkozat elejté­sét. A kormányzó elfogadta és magáévá tette javaslato­mat. A beszéd elmaradását a németek nem tudták megbocsájtani.

[Vissza az elejére]

A menekültek

  Komoly gondot okozott a kormánynak a menekültek ügye. Magam első perctől kezdve helytelenítettem a szer­telen menekülést. Kétséges volt ugyanis, hová menekülje­nek ezek az emberek és meddig. Elegendő közlekedési eszköz sem állt a menekültek rendelkezésére, hogy őket és anyagi javaikat szállítani mód lett volna. Továbbá a fel­vevő területek mind nyugatabbra szorultak, s ott egyre nagyobb gondot okozott az elhelyezés és az élelmezés. Kezdetben mindenki a Dunántúlra menekült. Ennek meggátlására zárvonalat kellett létesítenünk a Tisza men­tén. Midőn a harcok idáig terjedtek, újra felborult a rend. A végén szó nem lehetett többé rendcsinálásról. Bekövet­kezett, amit előre láttam. A menekültek személy szerint csak a rövidebbet húzhatták azzal, hogy elhagyták ottho­nukat, mivel aki hazulról eltávozott, körülbelül mindené­ről lemondhatott. Az sem látszott valószínűnek, hogy a németek valami csoda folytán győznének, s akkor a menekültek rövidesen visszatérhetnek.

[Vissza az elejére]

A Szent Korona sorsa

  Minden eshetőségre számíthattunk, ezért gondoskod­nunk kellett a Szent Korona biztosításáról. Különösen attól féltünk, hogy a németek - jobboldali puccs esetén a nyilasok - külföldre szállítják, esetleg valamely garázda csőcselék áldozatául esik nemzetünk legbecsesebb s leg­szentebb ereklyéje, mely magyar jövőnk záloga és állami létünk szimbóluma. Ebben az ügyben magamhoz kéret­tem Perényi Zsigmond bárót és Radvánszky Albert bárót. A koronaőrök elsőbb azt javasolták, hogy a Szent Koronát Csákváron helyezzük el, az Esterházy-kastély­ban, melyet a pápai nunciatúra bérelt. Amennyiben a nunciatúra-címer jelzésével látjuk el, ez esetben az exterritoriális jogokat élvező Szent Koronát viszonylagos biztonság­ban tudhatjuk. Ehhez személyesen kértem a nuncius szí­ves hozzájárulását, aki ezt haladéktalanul megadta. Utóbb mégis más megoldást kerestünk. Az elszállítás - minden óvatosság ellenére - szükségtelen feltűnést kelt­hetett volna. Ezért fogadtuk el a koronaőrség parancsno­kának javaslatát, aki úgy gondolta, leghelyesebb lenne a koronaőrség fás-szenes pincéjében szigorú titoktartás mellett megfelelő üreget készíttetnünk. Ez a megoldás okozná a legkevesebb feltűnést.

  Így történt, hogy egyik este - a napot már nem tudnám pontosan megmondani - az érdekelt felelős tényezőkkel (a két koronaőrrel, a koronaőrség parancsnokával) az alagúti óvóhely Szent Korona-kamrájába mentünk, s miután esküvel fogadtuk, hogy az új rejtekhelyet senkinek és semmi körülmények között el nem áruljuk, kiemeltük a Szent Koronát vasládájából. Új helyére az említettek vit­ték teljes titokban, a sötétség leple alatt, s ott biztonságba helyezték. A vasláda pecsétjét úgy, ahogy eredetileg volt, a kormányzói pecsétgyűrűvel ismét megújítottuk. A gyű­rűt én kértem el a kormányzótól.

  Ne kutassuk, hogyan tudták meg az új rejtekhelyet Szálasiék! Elég annyi, hogy uralomra jutásukkor onnan kiemelték a Szent Koronát, valamilyen államjogi ceremó­niához felhasználták és külföldre vitték. S minthogy valaki megszegte esküjét, engem sem köt a tragikus fordulat bekövetkeztével a titoktartás. Ezért említem az esetet, híven a történeti eseményhez.

[Vissza az elejére]

Az első érintkezés Moszkvával

  Szeptember végén és október elején a legsúlyosabb har­cok részben a Tisza mentén, részben már a debreceni tér­ségben dúltak. Pár napon át úgy hírlett, a német páncélo­sok bekerítő mozdulata meghozza a remélt győzelmet. Sajnos tendenciózusan optimisztikus volt a hírverés; október első napjaiban az orosz túlerő már a Duna-Tisza közén nyomult elő a főváros felé. Nyíltan, az addig óvato­san kezelt nácibarát miniszterek füle hallatára kijelentet­tem, hogy amennyiben Budapest térsége - ahol a hadiipar jelentékeny része összpontosult - veszélyben van, a harc folytatása számunkra teljesen kilátástalanná válik.

  Amit mondtam, bekövetkezett. Október 9.-én már tom­bolt a debreceni páncéloscsata és a Tiszán átlépő egyéb orosz erők Cegléd és Kecskemét vonaláig nyomultak előre. Ezen a napon érkezett Faraghó tábornok első üze­nete Moszkvából. Ez tartalmazta a fegyverszüneti feltéte­leket, melyek egyik pontjaként a Magyarországon tartóz­kodó német csapatok megtámadása szerepelt.

  Az adandó válasz megbeszélésére a kormányzó szűk körű tanácskozást hívott egybe. Ezen - rajtam kívül - Csatay és Hennyey miniszterek, Vörös, a vezérkar főnöke, Ambrózy kabinetirodai főnök és Vattay altábornagy főhadsegéd vettek részt. Azt javasoltam, hogy a feltételek zökkenőmentes végrehajtásának és teljesítésének érdekében kér­jük az oroszokat, egyelőre szüntessék be támadásukat a magyar arcvonal ellen és előrenyomulásukat Budapest irányába. Ellenkező esetben nincs módunkban a kívánt feltételek legfontosabbikának eleget tenni. A válasz ilyen értelmű megfogalmazásban ment el. Ezen az ülésen mondta Vörös János Horthy kormányzó füle hallatára: "A külföldi sajtó egy része már most úgy emlegeti a miniszterelnök urat, hogy 'a magyar Mannerheim'." Nem fűztem - most sem teszem - kommentárt e kijelen­téshez.

  Régtől fogva, főleg akkor, midőn a front még messze keleten volt, azért látszott katonai szempontból az átállás majdnem végrehajthatatlannak, mivel a keleti félkörben lévő arcvonalon messze küzdő egységeket hatszáz-nyolc­száz kilóméteres gyalogmenetben kellett volna hátrafordí­tani és nyugat felé irányítani. Ugyanakkor a fővárost és környékét az óvatosan visszatartott német csapatok az államvezetés elsöprésével fenyegették. Finnország és Románia esetében a helyzet éppen fordított volt. Ott a bevetett német csapatok valóban keleten, az arcvonalon harcoltak, a fővárosok pedig biztos nemzeti kézben vol­tak. Budapesten alig volt mód egyetlen őrzászlóaljat a Vár védelmére összeállítani. A csendőr karhatalmi egységek­ben, mi több, a testőrségben is, sajnos voltak megbízha­tatlan egyének. Épp ezért tartottam veszélyesnek az elha­markodott, kellően elő nem készített fegyverszüneti lépés megtételét. Hennyey jelen volt, midőn egy ízben óva intet­tem a kormányzót, mondván, az elő nem készített lépésből úgysem lesz fegyverszünet, mert a németek őt kormányá­val együtt elsöprik és az ország élére Szálasit s társait állít­ják. Akkor pedig nem a Tisza, hanem a Duna mentén dúl­nak majd a harcok, s a budapesti hidakat is felrobbantják. Nem lett belőlem hamis próféta, fájdalom!

  A román kiugrásra való hivatkozás s annak utánzása első pillanatra igen tetszetősnek, mondhatni, egyszerűnek tűnt. Viszont a múltban már, visszamenőleg az első világ­háborúra és az azt követő időszakra, Magyarország és Románia helyzete közt roppant nagy különbség volt. Románia ugyanis már 1916 óta az akkori központi hatalmak, tehát Németország és Ausztria-Magyarország ellenségeinek - az antantnak - a táborába szegődött. Ezért tett szert 1918-ban - jutalmul - tetemes területnyereségekre: Erdélyre, Besszarábiára. Ennek folytán nemcsak leköte­lezettje a nyugati hatalmaknak, de egész politikai beállí­tottsága - mint az úgynevezett kisantant egyik tagjáé - ennek megfelelő volt. Ilyenformán kizárólag a német vil­lámháborúk sikereinek, valamint Besszarábia ismételt elvesz­tésének következtében sikerült Romániát mesterségesen Hit­ler Németországának oldalára állítani. Ez az irányzat azonban ott soha nem volt népszerű.

  Ezzel szemben Magyarország már a hármas szövetség megkötése óta (illetőleg az 1878-as berlini kongresszus óta), továbbá az első világháborúban is mindvégig Német­ország szövetségese volt. A trianoni béke következté­ben elvesztett területek visszaszerzésének vágya is az egyre feltörőbb Németország és Mussolini Olaszországa felé terelte az ország politikai orientációját. Ennek lett betetőzése a "tengely"-politika, melyet Gömbös készített elő.

  Ha mindehhez a tényezőhöz hozzávesszük az 1920-ban Szegeden kialakult s a keresztény nemzeti eszmék szelle­mében meghonosodott irányzatot s az ebből folyó nevelést nem csak a honvédségben, de az egész országban, s ezt a bolsevistaellenes beállítottsággal egybevetjük, akkor érthető lesz aggályunk, mely számtalanszor felmerült, vajon hogyan reagálnak a fronton küzdő csapatok az átál­lásra, mely gyökeresen ellentmond a román példától merőben eltérő, egész múltunkat és jelenünket megcáfoló példának. Mivel azt kell katonáinkkal egyetlen intézke­déssel megértetnünk és elfogadtatnunk, hogy az, aki eddig legádázabb ellenségünk volt, az egyszerre legodaadóbb barátunk lesz és fordítva! Egyszóval amennyire természe­tesnek tűnt az átállás Romániában, éppoly megfogha­tatlan lehet ez a küzdő csapatok számára a mi esetünk­ben.

[Vissza az elejére]

Nyilas szervezkedés

  Október elején a szélsőjobboldali mozgolódások német támogatás mellett éppoly megdöbbentő, mint fel­háborító méreteket kezdtek ölteni. A Bécsben nyomta­tott és német teherautókon szállított röpcédulák millióit szórták szét Budapest utcáin vagy zúdították a fővárosra német repülőgépről. A budapesti hadtestparancsnoknak sikerült néhány államfelforgatásra szervezkedőt és felbuj­tót elfogatnia és zár alá helyeznie. Válaszképpen október 8.-án hajnalban lesben álló német Gestapo-emberek rend­kívül ügyesen előkészített módon elrabolták Bakay altá­bornagy hadtestparancsnokot és ismeretlen helyre hur­colták. Bizonyítani persze nem lehetett a napnál világo­sabb tényt; minden vizsgálat, tiltakozás eredménytelen maradt.

  A szélsőjobboldal nyílt politikai síkon is szervezkedett. Október 4.-én a politikai pártként valójában feloszlatott MÉP (Magyar Élet Pártjának) vezetősége keresett fel (név szerint Bárczay Ferenc, Lukács Béla, Zsindely Ferenc és Kölcsey István) és valamely bizonytalan hátterű tömörülésről tájékoztatott. Ennek lényege az volt, hogy a szélsőjobboldaliak, nyilasok, stb. aláírások gyűjtésével a MÉP zömét magukhoz akarják csábítani. Azonnal megéreztem ennek az akciónak kormányzó- és kormány­ellenes szándékát. Felháborodva kérdeztem, vajon ők helyeslik-e s támogatják-e az akciót. Látogatóim hevesen tiltakoztak. Később kiderült, hogy volt közöttük olyan is, aki az aláírók között szerepelt.

  Másnap hívattam Teleki Mihály grófot, a MÉP elnö­két. A kapott utasítás alapján készséggel vállalkozott a mozgalom ellensúlyozására és a lehetőség szerint a MÉP-tagok átállásának meggátlására. Elkéstünk. Meg­alakult a "Nemzeti Szövetség". Azonnal felkerestem tasnádi Nagy András képviselőházi elnököt, aki maga is támogatta a mozgalmat. Súlyos szemrehányással illettem a hátam mögött, tudtomon kívül történő szervezkedését. Szokatlanul feszült légkörben, éles hangon tárgyal­tunk. Láttam, tasnádi Nagy elkötelezte magát. Ne fe­lejtsük, a Magyár-Német Társaság elnöke is volt, s mint ilyen hű maradt elveihez. Most már nem csak sejtettem, de tudtam is, hogy a tömörülés valódi célja a háború folyta­tása.

  Még egy elgondolásomról s kiviteléről kell megemlé­keznem: a honvédelmi miniszter és a csendőrfelügyelő közreműködésével "karhatalmi egységeket" állítottam fel. Ez akkor történt, midőn ismétlődtek a szlovák határ mentén a partizánbetörések és a nyilas fegyverkezés német segítséggel fenyegetővé vált. Sajnos a roppant fegyverhiány miatt a karhatalmi egységek felfegyverzése igen lassan ment, szervezésük sem haladt a kellő ütemben. Így lehetett, hogy október közepén még nem voltak ütőké­pesek. Pedig célom velük az volt, hogy adott esetben szálljanak szembe a szélsőjobboldali rendbontókkal.

  A megszálló német hatóság teljes támogatását élvező nyilasok hatékony jelszavakkal tüzelték a tömeget a to­vábbi harcra. Röpcéduláik és sajtójuk által azt bizonygat­ták, hogy aki nem akarja folytatni a haza megmentését célzó háborút, az áruló. Viszont ők, az igazi hazafiak, a kétségtelen német győzelem révén becsületes harccal megmentik az országot a "vörös áradattól". A külső ellen­ségen kívül most már a belső ellenséggel szemben is fel kel­lett vennünk a küzdelmet. S a belső ellenség harcmódja a tömegek félrevezetése volt, fegyverük meg az országot megszállva tartó német katonai erő. Az izgató sajtótermé­keket fokozott mértékben ellenőriztettem. Magam tiltot­tam le Milotaynak, a szélsőjobboldali Új Magyarság főszerkesztőjének lázító vezércikkét, amely "Nem leszünk árulók!" címmel jelent volna meg. S levélben tiltottam le volt bajtársamnak, a teljesen szélsőjobboldalra tévedt Ruszkay Jenő volt altábornagynak az Új Magyarság-ba szánt cikkét, melyben Bulgáriát akarta támadni szeptem­ber 8.-ai fegyverszüneti lépése miatt. Ez a sajtóhang akkor már nem volt időszerű számunkra.

  Október első napjaiban személyesen adtam ki az intéz­kedést a belügyminiszternek, az Államvédelmi Központ vezetőjének, továbbá a budapesti főkapitánynak, illetőleg helyettesének a lázításra szövetkezett nyilas vezérek letar­tóztatására, éspedig elsőnek Szálasi Ferenc, továbbá dr. Ney Károly, az úgynevezett Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség vezetője, Kemény Gábor báró és Bolhóy Imre ellen. Sajnos az intézkedést nem lehetett végrehajtani. Az említettek éppúgy, mint egyéb vezető társaik, német épületekben - a követségen, a Gestapónál, SS-laktanyákban - húzták meg magukat teljes biztonságban.

  Külön gondot okozott, milyen magatartásra számítha­tunk fordulat esetén a vezérkarban, egyéb fontos katonai vezető állásban lévő, nagyrészt német származású tisztek­nél, tábornokoknál. Bár nem tartozott hatáskörömbe, mégis intézkedtem. Egyik derék hívemet, András Sán­dor vezérkari ezredest bíztam meg, állítson össze listát az elmozdítandó megbízhatatlanok helyére kerülő, alkalmas katonákból. A jegyzéket András el is készítette, Csataynak adtam át intézkedésre. Ezzel is elkéstünk. A min­denre kapható németbarát katonai vezetők élén termé­szetesen régi ellenfelem, László Dezső altábornagy volt. Nem is maradt el jutalma: hadseregparancsnok lett Szálasi alatt.

  Számos lényegbevágó katonai kérdésnek a vezérkar főnökével való közvetlen lebonyolítását rendkívül megne­hezítette kényes viszonyom Vörössel s egy általa provokált személyes ügyem, amely a kormányzó elé került. Az ügy Vörös csúfos vereségével végződött; ünnepélyes formá­ban bocsánatot kellett kérnie. Mégsem javasoltam leváltá­sát. Rövid volt az idő küszöbönálló fegyverszüneti lépé­sünkig; nem lett volna érdemes egy tájékozatlan utódot beavatnunk. Nem kell bővebben magyaráznom, mennyire megnehezítette egész működésemet Vörös iránt érzett nagyfokú bizalmatlanságom.

[Vissza az elejére]

Miniszterválság

  Októberben Bonczos belügyminiszter súlyosan megbe­tegedett és lemondott. Nem a betegségre hivatkozott, hanem arra, hogy érzése szerint nem bírta teljes bizal­mam. Nem tévedett, bár kezdetben nem voltam egészen tisztában Bonczos elveivel. Az igazat megmondva, öröm­mel fogadtam el lemondását. Helyébe a nemrég belügyi államtitkárnak kinevezett Schell Péter bárót hoztam javaslatba. A kormányzó elfogadta javaslatomat. Schell mindössze pár napig volt belügyminiszter.

  Már szóltam Teleki Béla gróf rövid szerepléséről. Visszalépése után hamarosan Erdélybe utazott, hogy ott várja be az orosz csapatok bevonulását. Ameddig Budapesten tartózkodott, gyakran szolgáltatott igen értékes és fontos adatokat a német követségen készülő eseményekről. Jól beszervezett bizalmi embere működött a németeknél. Az adatok kivétel nélkül beváltak. Sajnáltam Teleki Béla távozását, hiányzott kifogástalan közreműködése.

  A kormányban kényelmetlen helyzetben lévő, két németbarát miniszter is le akart mondani, legalábbis lát­szólag. Például Jurcsek még szeptemberben benyújtotta írásbeli lemondását, egy órán belül azonban visszavonta. A lemondási komédiának előzménye a következő volt: egy Jurcsekre egyáltalában nem vonatkozó kérdést tár­gyaltunk a minisztertanácson. Mire ő - sokunk meglepeté­sére - azt mondta, hogy a kérdésre nézve ismeri a német követ véleményét, akivel előző este együtt volt. Kénytelen voltam visszavágni: "Remélem, földművelési miniszter úr, kizárólag a tárcája körébe vágó kérdésekről tájékoztatja a német követet." Ami Reményi-Schnellert illeti, ő inkább példálózgatott csak, hogy lemond, mivel ismétel­ten megkötöttem magamat a német csapatok eltartási költ­ségei felemelésének kérdésében. A Sztójay-kormánnyal kötött megállapodás értelmében ezek a költségek kétszáz­millió pengőre rúgtak. Kormányra lépésemkor én ezt fel­háborodva vettem tudomásul. Világos, hogy Reményi-Schneller javaslatát, hogy ezt az óriási összeget három­százmillió pengőre emeljük, minden további nélkül levet­tem a napirendről.

  Az elnapolt országgyűlés tagjai a véderőbizottságon és a külügyi bizottságon keresztül tájékozódni kívántak a leg­fontosabb kérdésekről. Semmi akadályát nem láttam annak, hogy a véderőbizottságot oly gyakran hívják egybe, amilyen gyakran tagjai kívánják. Feltételül szab­tam azonban, hogy derék náciellenes honvédelmi minisz­terünk, Csatay Lajos a harctéri helyzetet a maga sivár valóságában ismertesse. Ez a bizottság többször ülésezett. Egészen más volt a helyzet a külügyi bizottsággal, melynek egybehívását a külügyminiszter nem tartotta kívánatos­nak. Nem lehetett volna elkerülni bizonyos kérdések fel­vetését, melyekre kényes lett volna a válaszadás. Így tör­tént, hogy a külügyi bizottság végül is soha nem ült össze.

  Október 10.-e táján tombolt a nagy debreceni páncélos­csata. A németek fennen hangoztatott győzelme azonban elmaradt. A Duna-Tisza közén egyre szélesebb arcvona­lon lassan, de biztosan kibontakozó előnyomulás már a főváros délkeleti térségét veszélyeztette. A szélsőjobbol­dali izgatások - a németek szembeszökő pártfogása mel­lett - mind tűrhetetlenebbé váltak. A német követség ugyanis Faraghó tábornok moszkvai kiküldetéséről már biztos adatokkal rendelkezett. E feszült légkörben a németek s a nyilasok nyílt ellenfélként álltak szemben a kormánnyal. Október 12.-én Veesenmayer újabb megbe­szélésre jelentkezett nálam. Ebből a látogatásból arra következtethettem, hogy a németek talán mégis kívánato­sabbnak tartják a velünk való megegyezést a háború foly­tatását illetően. Persze arra is gondolhattam, hogy még nem fegyverezték fel teljesen a nyilasokat, s a tervezett puccshoz szükséges egyéb előkészületeket sem fejezték be, s időt kívánnak nyerni. Megjegyzem, a német követ két nappal előbb a kormányzónál kért kihallgatást, aki azonban javaslatomra - betegségére hivatkozva - nem fogadta. Ugyanis ekkor már tudtam, hogy a németeknek biztos adataik vannak a Faraghó-ügyről, s a kormányzót meg akartam kímélni az esetleges kellemetlenségektől.

  Veesenmayert Hennyey külügyminiszter jelenlétében fogadtam. A követ különböző javaslatokat tett: 1. a kor­mányzó bocsásson ki harcra buzdító hadparancsot; 2. hív­junk egybe magyar-német gazdasági konferenciát a had­sereg ellátásának rendezésére. Az előbbi javaslatot el­odáztam, a konferenciát október 16.-ára tűztük ki. Erre azonban már nem kerülhetett sor...

[Vissza az elejére]

A Nemzeti Szövetség

  Alighogy eltávozott a német követ, midőn az újonnan megalakult Nemzeti Szövetség jelentkezett fogadásra. A nálam tartózkodó Hennyeyn kívül Csatayt kérettem át a Honvédelmi Minisztériumból, hogy az izgalmasnak ígér­kező jelenetnek kormányomnak legalább két tagja legyen tanúja.

  A Nemzeti Szövetség Szász Lajos - később Szálasi miniszterének - elnöklete alatt alakult meg. Vezetésével a következő országgyűlési képviselőkből álló tagok jelen­tek meg a tárgyaláson: Rajniss, Jaross, Vajna, Rátz, Kolosváry-Borcsa, Oláh, Szöllősi s még néhányan. Összesen tizenketten voltak. Szász ismertette a célkitű­zést, Rajniss felolvasta a szövetség már megszövegezett programját. Ezután a jelenlévők szemére hánytam a megalakulás módját, mely kétségbe nem vonhatóan a kormányzó és a kormány ellen történt. Ezután Jaross roppant hévvel hangoztatta az ismert jobboldali eszméket, melyektől a szövetség a harci szellem fokozását remélte. Erre többen nyíltan számon kérték tőlem Faraghó tábor­nok küldetését. Bírálták a kormányt, elsősorban engem azért is, hogy a Vár védelmére egy feltétlenül megbízható huszárszázadot rendeltem vissza.

  Élesen szembehelyezkedtem a felszólalókkal. Kijelen­tettem, hogy a legszebb program sem lehet alkalmas arra, hogy hadsereg, fegyver és megfelelő német támogatás hiá­nyában a rendkívül erős orosz hadsereggel szemben hatá­sos ellenállást fejthessünk ki. A vita egyre élesebbé vált. Mind többször hangzottak el e becstelen kifejezések: "árulás", "kiugrás" és a kormányzó környezetére célozva az "áruló klikk". Mire én határozott hangon kijelentet­tem, milyen súlyos felelősségérzet hatja át a kormányt. Figyelmeztettem ezeket az embereket, hogy a kormány következményeiben végzetesen nagyobb tévedéssel és mulasztással lenne vádolható, ha feláldozná a magyar fia­talságot és engedné elpusztítani az országot. A kormány tehát szembenézve a reális tényezőkkel, más megoldást keres, melyre előbb-utóbb sor kerül. Faraghó misszióját tagadni voltam kénytelen. Különben újabb lázításra alkal­mas anyagot szolgáltattam volna a küldöttség mögött álló egész szélsőjobboldalnak. Előadásomat két minisztertár­sam - a németek magatartását illetően - heves közbeszólá­sokkal támogatta. A nagy hanggal érkező Nemzeti Szövet­ség csendesen, szinte letörve távozott. Csatay és Hennyey elismeréssel adózott a módnak, amellyel a szóharcot ered­ményesen megvívtam. Ha nem lett volna ily tragikus a helyzet, magatartásomat - mint mondták - belpolitikai sikernek lehetett volna elkönyvelni.

  A végsőkig feszült helyzetben valóságos kémfelderítést kellett bevezetnem a szélsőjobboldali készülődések megállapítására. Olyan hírek terjedtek el, amelyek szerint a nyilasok előreláthatólag október 18.-ára puccsot tervez­nek. Egyik hű emberem jelentette ezt nekem október 14.-én reggel. Értesülését Szálasi egyik leendő miniszterétől vette, akinek bizalmába férkőzött. A puccsra azonban nem került sor, az események drámai fordulata elébe vá­gott.

[Vissza az elejére]