Két előzetes kormánymegbízatás


1. Első ízben
2. Másodízben

Első ízben

  Nem kívánok szólni a Sztójay-kormány működéséről s mindarról az elszomorító, nemzeti becsületünket sértő eseményről, mely ebben az időben történt. Visszahúzódva borsodi birtokomon éltem, személyes élményem nincs a sok borzalomról. Csak ismételném, amit később hallottam és olvastam. Nem volt léleküdítő, amit hallanom s olvasnom kellett. Július 7.-én szűnt meg csendes vidéki tartózkodásom. Ezen a napon kaptam az első távirati rendelkezést a kormányzó kabinetirodájából, amelynek értelmében haladéktalanul Budapestre, legfelsőbb kihallgatásra kell utaznom. A kihallgatás másnap, 8.-án délután történt.

  "Nagy dologról van szó!" - e szavakkal kezdte beszédét a kormányzó. Ezután részletesen ismertette a szörnyű közállapotokat. Különösen hangsúlyozta, mennyire veszélyezteti az ország s a nemzet hírnevét a zsidóüldözés. Szólt továbbá a szélsőjobboldal államfelforgató megmozdulásáról. Mivel már két héttel előbb átiratot küldött a Sztójay-kormánynak az egyre fenyegetőbb állapotok meggátlására és átiratára nem csak hogy semmi javulás nem történt, de Sztójay még választ sem adott, ezért elhatározta a kormányzó, hogy harmadnap, vagyis hétfőn lemondatja a Sztójay-kormányt és elnökségem alatt haladéktalanul új kormányt nevez ki. Megjegyezte még az államfő, hogy az egész akciót meglepetésszerűen, a németek háta mögött kívánja lebonyolítani.

  Kérdéssel válaszoltam. Mindenekelőtt arra nézve kívántam felvilágosítást, vajon elgondolása szerint katonai diktatúráról lenne-e szó. Mivel ez - a történelem tanúsága szerint- rövid életű szokott lenni. A kormányzó megnyugtatott: nem gondol katonai diktatúrára, ellenkezőleg, "apolitikus" hivatalnokkormány alakításával kíván megbízni. Ezután tapintatosan megkérdeztem, ki sugalmazta neki, hogy rám gondoljon és hozzám forduljon. Horthy habozás nélkül felelt: Bethlen István gróf. Mire én huszonnégy óra gondolkodási időt kértem, továbbá azt, hogy legyen kegyes a kormányzó engem Bethlen Istvánnal összehozni. E kívánságom másnap, vasárnap délelőtt teljesült. Audienciámon megjelent Bethlen. A szomszéd szobába mentünk, hogy előbb kettesben tárgyaljunk. Megjegyzem, Bethlent ekkor ismertem meg személyesen. Fejtegetését ezzel kezdte: "Arról van szó, hogy a kormányzó úr pozícióját a háború utáni időre átmentsük." Némi kétellyel hallgattam Bethlent; államférfiúi előrelátását voltam kénytelen - magamban - kétségbe vonni. Ugyanis elképzelhetetlennek tartottam, hogy szovjet győzelem esetén a kormányzó folytathassa államfői működését.

  Én a megbízatás alól mindenképpen ki kívántam térni, mondván, katona létemre belpolitikával soha nem foglalkoztam és nem is tartom magamat erre alkalmasnak. Mire Bethlen e mindenesetre hízelgő választ adta: "Éppen ezért vagy rá alkalmas!" Végül ezt mondta: "Neked ezt a megbízatást vállalni hazafiúi és erkölcsi kötelességed!" - Vállalni, nekem?! Akinek a jelenlegi szörnyű helyzet előidézésében semmi részem nem volt?!

  Ekkor lépett be Horthy kormányzó Rakovszky Iván kíséretében, akinek leendő kormányomban, mint régi kitűnő jogásznak, a miniszterelnök-helyettesi szerepet szánta. Elsőbb azt a kérdést vetettem fel, vajon miképpen reagál a német kormány a váratlan változásra. Vajon elég ereje van-e még a német hadseregnek a Sztójay-kormány menesztésének megakadályozására? Bethlen indokoltnak látta kérdésemet. Közölte, hogy ő már erre nézve előzőleg egy kompetens tényezőt - a vezérkar főnökét - megkérdezte. Mire Vörös ezt válaszolta: "Igenis, a németek még elég erősek ahhoz, hogy ezt, ha kell, erőszakkal is megakadályozzák." Ezek után Horthy is és Rakovszky is elfogadta érvelésemet, vagyis, hogy a gyökeres kormányváltozás egyelőre nem időszerű, mivel ezt a németek semmi körülmények közt nem néznék tétlenül.

  Ma is meggyőződésem, hogy a németek inkább elszenvedtek volna egy újabb frontáttörést vagy több száz kilóméternyi terület elvesztését, mintsem belenyugodjanak, hogy Magyarországon ily nyilvánvalóan gyökeres irányváltozás következzék be. Ezért azt javasoltam, hogy inkább várjunk és tűrjünk, semhogy feláldozzuk a kormányzó személyét. Az aligha elkerülhető, újabb német vereségek megérlelik a helyzetet és akkor a kormányzó a döntő időpontban sok hasznosat cselekedhet - mentheti a menthetőt.

  Végül is az én nézetemet fogadták el. Csak abban állapodtunk meg, hogy azonnali hatállyal le kell váltani a belügyminisztert és helyébe az erre a feladatra egyáltalában nem alkalmas Bakay Szilárd altábornagyot kell kinevezni. E személycserét én nem javasoltam; ennek ellenére Bakay mellett döntöttek. Ma sem tudom, miért nem került végül is kinevezésére sor. Azt hiszem, a kormányzó a végén meggyőződött arról, hogy a félmegoldás elárulta volna a későbbi radikális változás szándékát. Ami engem illet, mintegy lidércnyomástól szabadulva, még ugyanazon a napon elutaztam. Meghagytam címemet és ígértem, hogy várom Borsodban esetleges újabb Budapestre rendelésemet.

[Vissza az elejére]

Másodízben

  Nem sokáig tartott várakozásom. Alig egy hét múlva, július 16.-án újra Budapestre rendeltek. A tervezett kormányváltozást távollétemben készítették elő. Ez a körülmény egészen kényes, kiélezett helyzetet idézett elő. Mielőtt ezt részletezném, meg kell említenem kétségeimet: vajon nem lett volna-e jobb már július 7.-én, vagyis midőn először volt szó a kormányalakításról, ujjat húzni a németekkel? Persze akkor Vörös János, a vezérkar főnöke nem győzött elég elismeréssel adózni a józan mérlegelésért. Az volt a véleménye, hogy a kormányváltozás - a németek beleegyezése nélkül! - katasztrófához vezetett volna. Vagyis még rosszabb lett volna, mint lett a Szálasi-uralom esetében.

  Második felrendelésem alkalmával, vagyis július 17.-én, a kormányzó már lemondatta a Sztójay-kormányt, amely alávetette magát az államfő akaratának. Horthy a változást Veesenmayer német követtel is közölte, éspedig akkor, midőn még nem tartózkodtam Budapesten. A követ kihallgatása délelőtt volt, én pedig délután érkeztem a fővárosba. Horthy a Hitlernek szóló levél haladéktalan továbbítását kérte Veesenmayertől. Ez azonban azzal a kifogással élt, hogy a Führert nem tudja elérni, mivel imeretlen helyen, valahol a harctéren tartózkodik. Mire a kormányzó az éppen ülésező Sztójay-minisztertanácsnak megüzente, hogy a lemondás egyelőre tárgytalan és további intézkedésig a kormány maradjon a helyén. A miniszterek ezt is tudomásul vették.

  Midőn velem a kormányzó közölte a történteket, első szavam ez volt: ha már így intézkedett és közölte a kormánnyal leváltását, hogyan tudta elhinni Veesenmayer arcátlan hazugságát? Mivel az kizárólag időnyerésre szolgált. "Meggyőződésem - mondtam -, hogy azóta már rég leadta a hírt telefonon és várja az utasításokat. Egyébként sincs közünk ahhoz, hogyan és mikor juttatja el Veesenmayer jelentését a Führerhez. A német kormánnyal a közlés jogérvényesen megtörtént akkor, midőn azt a követ átvette." A sajnálatos fejlemények teljesen nekem adtak igazat. Sajnos!

  Másnap, 18.-án az esti órákban Veesenmayer újból jelentkezett a kormányzónál. Engem is odarendeltek. Külön teremben vártam, hogy behívjanak, s megismerkedjem a német követtel mint dezignált miniszterelnök. Erre azonban nem került sor. A német követ egyórás kihallgatás után eltávozott. Tüstént ezután hívatott a kormányzó.

  Feldúlt lelkiállapotban találtam. Elmondta, hogy Veesenmayer egy szokatlanul goromba hangú ultimátumot olvasott fel neki. Azt állította, hogy azt Hitler parancsára Ribbentrop külügyminiszter diktálta neki. Az ultimátum lényege az volt, hogy amennyiben a Sztójay-kormányon a legcsekélyebb módosítást is hajtanak végre, Magyarországnak a legszörnyűbb megtorlásokkal kell számolnia. A kormányzó felháborodása oly nagymérvű volt, hogy nem emlékezett a részletekre. Arra azonban határozottan emlékezett, hogy még Bethlen kivégeztetésével is fenyegetőztek. Ilyen körülmények között a kormányzó elhatározta, hogy azonnal lemond. Kár - gondoltam -, hogy a kihallgatáson nem lehettem jelen, nem csak a felolvasott üzenet rögzítése miatt. De azért is, mivel a követ nem nyújtott át írást, s így az egészet bármikor letagadhatja.

  Az új helyzet megtárgyalására Horthy este 10 órára rendelt vissza. Javaslatomra egyidejűleg felrendelte Csatay honvédelmi minisztert, Ambrózy kabinetirodai főnököt és Sztójay miniszterelnököt. Utóbbit kérésemre egyedül s elsőnek fogadta. Sztójay kihallgatása rövid volt. Távozása után mindhárman azt tanácsoltuk a kormányzónak, gondolja meg jól lemondási szándékát, mivel ezzel csak a németeknek kedvezne. Hallgasson meg másokat is. Erre másnapra a következő személyeket kérette magához: Károlyi Gyula grófot, Kánya Kálmánt és Perényi Zsigmond bárót. Az a vélemény alakult ki, hogy a Hitlernek szánt levél igenis menjen el. Vállalkoztam, hogy még azon éjjel megfogalmazom a levelet.

  Másnap jelentkeztem fogalmazványommal. Horthy változtatás nélkül elfogadta. Miklós Béla főhadsegéd személyesen vitte a levelet a német főhadiszállásra. Eközben bizalmas híreket szereztem a tervezett német megtorlásról. Ez a következőkből állt volna: a kormányzó hatalma megszűnnék, a Dunántúlból és a Duna-Tisza közéből megmaradt kis ország vezetését egy úgynevezett német Gauleiter (tartományfőnök) vette volna át. Északon a szlovákokat, keleten a Tiszáig a románokat, délen pedig a jugoszlávokat akarták német "szövetségeseink" ránk uszítani és ezeket az országrészeket velük megszállatni.

  A megnevezett tapasztalt politikusok július 19.-én voltak a kormányzónál, aki ezután újabb kihallgatásra rendelt. Közölte, hogy tanácsadói teljes mértékben osztották felfogásomat és pillanatnyilag különösen veszélyesnek tartották a szembeszállást az országot megszállva tartó németekkel. Jóllehet ezek az urak akkor még nem ismerték az említett gálád megtorló terv részleteit.

  Ezen a kihallgatásomon felajánlottam nyugdíjba helyeztetésemet. A kormányzó erről hallani sem akart. Ezt mondta: "Nekem még nagy szükségem lesz terád." Ebből arra következtethettem, hogy magas megbízatásomra az adott pillanatban még sor kerül. Majd hozzátette angolul: "Wait and see!" (Majd elválik.) Mire én azt kértem az államfőtől, hogy beosztás, hivatal s főképp cím nélkül a közelében maradhassak. Vidéken teljesen kikapcsolódva igen nehéz lenne a mindennél felelősségteljesebb munkakörbe csöppennem. A kikapcsolódás még normális békeviszonyok közt is komoly hátrányt jelent. A kormányzó erre ezt válaszolta: "Legjobban szeretnélek mint főhadsegédet magam mellé venni." Ezt sürgősen elhárítottam magamtól, mondván: "Távol áll tőlem egy bajtársamat kitúrni a helyéből." Mire Horthy: "Nem erről van szó - mondta -, hanem arról, hogy ezt a beosztást már régen Vattaynak ígértem, s akkor úgy járnék, mint veled." A németek által meghiúsított vezérkarfőnöki kinevezésemre célzott. Ami egyébként meglepett, az volt, hogy jelenlegi főhadsegédjérol meglehetősen lekicsinylő hangon beszélt. Ezután utasította Vattayt, hogy a honvédelmi miniszter tudomásával szükség esetén meg nem határozott ideig tartó, korlátlan szabadságon legyek. Ezt Csatayval közvetlenül elintéztem. Másnap, e második meghiúsult miniszterelnöki megbízatásom után, ismét elhagytam a fővárost.

  Távozásommal azt értem el, hogy jóllehet a dolognak híre kelt, mégsem támasztott különösebb feltűnést.

  Megindult a mozgolódás nyilas és egyéb szélsőséges körökben. E reakciós erők összefogtak ellenem. Kinevezésemet mindenképp meg akarták akadályozni. Bizalmasan értesültem, hogy az ellenem összefogó erők vezére az a Kemény Gábor báró, ki később Szálasi külügyminisztere lett. Ő terjesztette rólam, hogy közismert liberális, zsidóbarát vagyok. Fogadkozott, hogy származásomnak is utánanéz. Nyugodt lelkiismerettel néztem a "vizsgálat" elé.

  A magyar belpolitikai és gazdasági élet egészen a kilátástalan háború és a német terror áldozata lett. Sztójayék áldatlan kormányzásáról ne is legyen szó. Budapesten tartózkodtam, midőn megtudtam, hogy az erőszakkal a harctérre kiajánlott lovashadosztályunk elpusztult. Ezután a hadosztály parancsnoka, Vattay altábornagy csakugyan főhadsegéd lett; elődje, Miklós Béla átvette Beregfytől az 1. hadsereg-parancsnokságot. Beregfy tehát alig hat hétig szerepelt a harctéren.

  A hátországban hozzáláttak honvédségi vonalon a laktanyákban még összeszedhető úgynevezett pótalakulatok megszervezéséhez. Ezeknek az egységeknek fegyverzete mindennél szegényesebb lévén, harcértékük egészen jelentéktelen volt. Az országot megszálló német katonaság létszáma viszont napról napra gyarapodott. Rablások, fosztogatások napirenden voltak. Az ország termésének és állatállományának intézményes kizsákmányolásához és kiszállításához pedig a Sztójay-kormány nyújtott segédkezet.

  Egy hónapot töltöttem most vidéken szabadságon. Hangulatom nyomott volt. Midőn augusztus 23.-án bekövetkezett a román átállás, tudtam, nem töprenghetek tovább, s most aztán valóban cselekednem kell.

[Vissza az elejére]