Otthon, szabadságon


1. Sztójay-időszak
2. Döntő fontosságú audiencia

Sztójay-időszak

  Pünkösd után, május 30.-án jelentkeztem Budapesten. Bizonyos részletek érdemesek a feljegyzésre.

  Csatay honvédelmi miniszter közölte velem, hogy Sztójay ismételten sürgette leváltásomat, valószínűleg a László altábornagytól megmozgatott német nyomásnak engedve. Ezután azon tanakodtunk, vajon mi történjék most velem tekintettel arra, hogy rangomnak és múltamnak megfelelő katonai vezető állás nem volt éppen üresedésben. Ezért a kormányzó úgy gondolta, hogy átmenetileg a honvédelmi miniszterhelyettesi beosztást fogadjam el. Ezt természetesen nem vállaltam.

  Sztójay minden erejével igyekezett kibeszélni magát. Hivatkozott a magyar katonai vezetőségre. Kifejezte az ország háláját és biztosított a kormányzó teljes bizalmáról. Közvetlen jövőmről semmit nem tudott mondani. Egyáltalában érezhető zavarban volt velem szemben.

  Vörös Jánosnak, a vezérkar főnökének viselkedése jellemezte leginkább a helyzetet. Kertelés nélkül megkérdezte tőlem, milyen elégtételt kívánok. Ezzel bevallotta, hogy jogtalanságot követtek el velem szemben. Vállalkozott rendbehozására. Magamban furcsállottam viselkedését, hiszen tudott dolog volt, hogy László altábornagy már hetek óta az ő helyetteseként működik.

[Vissza az elejére]

Döntő fontosságú audiencia

  A kormányzónál május 31.-én délután jelentkeztem. A kihallgatás körülbelül két és fél óra hosszat tartott. Ez a számomra emlékezetes audiencia azzal kezdődött, hogy Horthy tárt karokkal fogadott. Rokonszenve és bizalma velem szemben szinte határtalan volt. Ilyen lelki-szellemi közelségben még soha nem éreztem magam a Legfelsőbb Hadúrral. Semmiképpen nem kerestem addig, hogy a közelében szolgáljak. Mindig távol - külföldön, vidéken és a harctéren - teljesítettem szolgálatot.

  Jóllehet ma is fülemben csengenek kitüntető bizalmat kifejező szavai, mégsem idézem őket. Csupán egy mondatára hivatkozom, éspedig midőn azt mondta, hogy ebben a nagyon nehéz időben elsősorban rám kíván építeni és rajtam kívül még három pillérre: Veress Lajosra, a kolozsvári hadtestparancsnokra, továbbá Farkas Ferenc és Vattay Antal altábornagyokra. Ezek után kértem, tekintsen el szándékától, hogy engem miniszterhelyettesi beosztásba helyezzen. Indokomat minden további nélkül elfogadta és kijelentette, hogy teljesen szabad kezet ad jelenlegi időbeosztásomat illetően. Tetszésem szerint hosszabb pihenési szabadságot engedélyezett azzal a kikötéssel, hogy szükség esetén számít szolgálataimra. Ezután jól tagolva ezt mondta: "Vidéki szabadságod alatt egy szép napon parancsot kapsz majd tőlem, melyben Budapestre rendellek és miniszterelnöknek nevezlek ki!" Ekkor átnyújtotta a Magyar Érdemrend nagy keresztjét hadiszalagon a kardokkal. Meghatottan vettem át a kitüntetést és hálámat fejeztem ki érte. Érdekes, hogy az erről szóló legfelsőbb kéziratot a magyar sajtó nem közölte. A Honvédségi Közlöny-ben is csak háromhetes késéssel jelent meg, éspedig különleges "technikai" okokból. Ezek az okok? Hogy nem az illetékes - vagyis a vezérkar főnöke - terjesztett fel a kitüntetésre, hanem az adományozás magától a kormányzótól indult ki.

  A kilátásba helyezett magas kinevezés gondolata valósággal elszédített; nem akartam, nem tudtam komolyan venni. Nem volt világos előttem az általános elgondolás és a célkitűzés. Különösen az nem fért a fejembe, vajon kinek a befolyására helyezte belém az államfő szinte határtalan bizalmát. Mindössze annyit tudtam, hogy a kormányzó, ki annyi mindenkiben csalódott, felfigyelt színmagyar származásomra. Ezenkívül tájkoztatták a németekkel szemben tanúsított, gerinces fellépésemről. Az sem egészen lehetetlen, hogy Horthy - valamilyen kissé különös elgondolástól vezettetve - talán így akart kárpótolni a két kilátásba helyezett, mégsem megvalósult magas katonai kinevezés miatt.

[Vissza az elejére]