Második világháború


1. Bevezetés
2. 1938-1941

Bevezetés

  Hiába szépítenénk a tényt: az 1944-45-ös tragédiánk valódi okait részben saját politikai és katonai balfogásaink számlájára kell írnunk.

  E balfogásokat a következőkben összegezhetném: területi ajándékok elfogadása, a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozás; hadüzenet a Szovjetúniónak; aktív belépés a háborúba; végül, de nem utolsósorban az 1944. március 19.-én bekövetkezett német megszállás. Mindebből az következett, hogy a messze idegenbe kivitt, harcképes magyar katonai erők lekötésével az ország sorsa eleve megpecsételtetett. A tragikus események kialakulásában ugyanis döntő szerepe volt a honvédség lelkiismeretlen és meggondolatlan alkalmazásának. Mivel a katasztrófa elindulásának pillanatában sem bel-, sem külpolitikai szerepem nem volt, ennélfogva semmiképp sem érvényesíthettem befolyásomat. Így mindenekelőtt a volt m. kir. honvédség szervezését és vezetését, valamint szellemét kívánom tárgyilagos bírálat alá vetni.

  Nemcsak az utókor, de talán még a mai fiatalság is értetlenül áll az egymást követő tragikus eseményekkel szemben. Ezért úgy gondolom, a bukás sorsdöntő katonai tényezőit csak az az öreg katona tudja talán megvilágítani, aki mindkét világégést aktív szerepkörben élte végig, mi több, a második világháborúban akaratlanul is vezető szerepet kellett játszania.

  Ami Magyarországot illeti, tragédiája igazából már az első, 1914-ben kirobbant világháborúval vette kezdetét. Lovagiasságból, becsületből léptünk hadba számbeli fölényben lévő nagyhatalmakkal a dinasztián esett sérelem, az Osztrák-Magyar Monarchiának mondhatni kizárólag Ausztriát érintő presztízsügye miatt. Szent István-i határaival Magyarország eszményi földrajzi egységet alkotott. Területi igényeink, ilyen irányú törekvéseink egyáltalában nem voltak. Annál nagyobb veszélyt jelentettek számunkra az északon, keleten s délen egyaránt a nemzet egységét fenyegető nemzetiségek. Ugyanez a veszély fenyegette Ausztriát egyrészt Csehország és Galícia, másrészt a Balkán felől.

  Ma már igazolta a történelmi kutatás, hogy Magyarország akkori felelős kormányfője, Tisza István gróf mindent elkövetett a háború megindítása ellen, mi több, maga az öreg császár-király, Ferenc József, ki hosszú uralkodása alatt annyi bukást, megaláztatást kényszerült elviselni, a háború ellen foglalt állást. Befolyásos tanácsadói, elsősorban Berchtold gróf külügyminiszter, Krobatin báró s ezek elvbarátai rántották a Monarchiát a nagy mérkőzésbe. Vilmos császár Németországa természetesen biztatta az osztrák vezetőket.

  Az önkéntelen kérdésre, vajon Magyarországnak módjában lett volna-e, hogy kivonja magát a háború alól, válaszunk egyöntetűen negatív. Sajnos, kizárólag roppant megrázkódtatással járó s a magyar becsületet kockáztató módon lehetett volna mód a háborúból való kivonásunkra abban az államszövetségben és abban az alkotmányos keretben, melyben Magyarország 1914-ben volt. Eljárásunknak kiszámíthatatlan következményei lehettek volna.

  Íme, mint lebbent fel a függöny akkori rettentőn kötött helyzetünkben a magyar tragédia első felvonása előtt!

  Nem volt akkor hiány tehetséges magyar katonai vezetőkben. De néhány ritka kivételt nem számítva, legtöbbje nem érvényesült. Hadd említsek pár kivételt: Szurmay, Tamásy, Csanády, Hadfy, stb. Viszont, csodálatos módon, a fegyelmezett politikai befolyástól mentes harci kedv lényegesen töretlenebb volt, mint a második világháborúban. Ennek ellenére összeomlott a Monarchia és bekövetkezett Magyarország iszonyatos megcsonkítása.

  A trianoni kis Magyarország mindössze harmincötezer főből álló békehadsereget tarthatott fenn. Első szervezésünk e csekély létszámú honvédséget hét úgynevezett vegyesdandárba osztotta. Minden egyes vegyesdandár két gyalogezredből, egy tüzérosztályból, egy huszárszázadból állt. Ez utóbbit csak dugva tarthattuk; neve "csendőrlovasosztály" volt. Ennek az alakulatnak semmi köze nem volt a csendőrséghez; minden csendőrténykedés távol állt tőle. Voltak továbbá a trianoni határ mentén bizonyos határőralakulatok, melyek a "vámőrség" fedőneve alatt működhettek. A békeszerződés minden háborús előkészületet - mozgósítást, vagyis a hadi létszámra emelést és ennek előmunkálatait - megtiltott. Légierőket, vagyis repülőalakulatokat, elvben legalábbis, egyáltalában nem volt szabad tartanunk.

  Tekintettel az ellenünk életre hívott kisantant-államszövetségre, továbbá az elvesztett területek miatt, valamiképpen mégis fel kellett készülnünk valamely jövőbeli háborús leszámolásra. Csakhogy az imént említett okok következtében még az írásbeli előkészületeket is csak nagy titokban végezhettük. Így lehetett, hogy a mozgósítási terveket például "felriasztásnak" kereszteljük el.

  Különösen a Trianont követő néhány esztendőben az antant ellenőrző bizottságainak rajtaütésszerű szemléi miatt olyan komplikált rejtési módszereket kellett alkalmaznunk és valahogy mégis fejlesztenünk szegényes haderőnket, hogy majdnem lehetetlen leírnom az e titkos műveletekbe fektetett energiát, mondhatni, emberfeletti erőfeszítést. Gyenge hadiiparunkra tekintettel ugyancsak titkon szervezett hadianyag-behozatalra voltunk utalva.

  Az első világháborúban elszenvedett vereség letargiájából felocsúdott hitleri Németország hadseregének lendületes tempójú fejlesztése nem maradt nyomtalanul Magyarországon sem. A gyorsabb szervezés és fegyverkezés legenergikusabb szószólója Gömbös Gyula volt. A vezérkarból származott, politikai vonalon hamarosan élre került Gömbösnek kizárólag katonai szemszögből nézve kétségtelen érdemei voltak a honvédség kiépítése terén. Mint politikus annál súlyosabb megrovásban részesül, éspedig mivel egyrészt az ország sorsát az általa létrehívott, úgynevezett "német-olasz-tengelyhez" kötötte. Másrészt a katonailag-politikailag rendkívül erős nemzetiszocialista Német Birodalomhoz kapcsolta - szoros láncokkal - hazánkat. Így indította el azt az irányzatot, melyet aztán javítani nem volt már mód. Ezen az 1936-ban bekövetkezett halála sem változtathatott. A megszédített magyar vezérkar tekintélyes része folytatta a németcsodáló irányzatot. Tették ezt abban a csalfa reményben, hogy ilyenformán egy erős honmentő réteg létrejöttét sikerül előmozdítaniuk.

  Ezzel kapcsolatban érdemes a következőket megjegyeznünk: a Szegeden kibontakozott keresztény nemzeti gondolat jegyében 192O-ban uralomra került Horthy-rezsim politikai síkon korántsem állt szoros kapcsolatban a weimari Németországgal. Ugyanakkor azonban a magyar vezérkar - melyet mint vezérkart és annak szerveit, hivatalait hasonlóan rejtési okokból a "Honvédelmi Minisztérium VI. csoportja" fedőnévvel láttunk el - egyre élénkebb kapcsolatba került a lassan, de céltudatosan fejlődő német hadsereg vezetőivel. Felesleges lenne tagadnunk, hogy a szervezéssel és hírszerzéssel foglalkozó magyar vezérkar tagjai követendő példát láttak a Németországban végbemenő, hatalmas munkában. Gondolom, nem érdektelen már itt megemlítenem, hogy a Trianont követő pár esztendőben újonnan szervezett hírszerző és kémelhárító osztálynak - fedőnevén VI-2. osztálynak - első vezetője az a Stojakovics Döme vezérkari őrnagy, majd alezredes volt, aki az 1944-es német megszállás bábkormányának magyar miniszterelnöke lett Sztójay néven.

  Érthető tehát, hogy Sztójay berlini magyar követ volt a Németország és Magyarország közt mindinkább kifejlődő és megszilárduló katonai kapcsolatok első számú képviselője, leglelkesebb híve. De tegyük hozzá, e lelkesedése jóval Hitler uralomra jutása előtt kezdődött, majd fokozódott mind végzetesebben káros módon.

  Az igazság kedvéért hadd említsem meg, hogy a honvédség szervezőmunkájában lelkesen dolgozó tisztek - a vezérkarban éppúgy, mint a csapatnál - nem voltak a szélsőjobboldal politikai hívei. Még kevésbé tagjai a később alakult nyilas- vagy horogkeresztes pártnak. Kizárólag a hazafias lelkesedés fűtötte tisztjeinket, midőn az 1920-ban elindított keresztény nemzeti irányzatot vélték szolgálni.

  Végül ugyancsak itt említem meg a trianoni honvédség tisztikarának jellemzésére, hogy midőn a volt cs. és kir. közös hadsereg magyar elemeivel kibővült tisztjeit nem volt mód teljes létszámban elhelyezni az újonnan szervezett szűk keretekbe, felszólították a tisztikar vagyonos tagjait, önként vonuljanak vissza a polgári életbe. Sajnos ilyen módon számos jeles tisztet veszített el honvédségünk, nagy hátrányára az erkölcsi értéknek.

  Ugyanakkor azonban igen sokan jelentkeztek a régi Monarchiában Magyarországon szolgálatot teljesített, idegen származású és idegen ajkú tisztek közül azzal a kívánsággal, hogy tovább szolgálhassanak a honvédségben. A magyar nyelvet úgy-ahogy elsajátították, s úgy gondolták, így helyezkedhetnek el a legjobban. Az volt az érzésük, kellemesebb hazánkban keresni meg a kenyerüket, mint a demokratikus politikai rendszerű, úgynevezett utódállamoknak - mint Csehországnak, továbbá Ausztriának - akkor éppen nem rokonszenves hadseregei egyikében.

  Ezekből a köpönyegforgató elemekből kerültek ki idővel a magasabb rangú, jelentős állásokat betöltő parancsnokok, nem egyszer a józan magyar ügy mérhetetlen kárára.

  Így lehetett, hogy 1938 őszén Werth Henrik került a vezérkar élére. Kinevezése a legkritikusabb időben történt, vagyis az európai vihar, később világkonfliktus előestején. Mivel Werthnek és közvetlen környezetének nem vitathatóan döntő szerepe volt az ország sorsát okozó lavina megindításában, személyével érdemes kissé közelebbről foglalkoznunk.

  Rezsőházán született, egyszerű sváb származású volt a doktrinér professzor Werth, ki magát nyíltan a német kisebbséghez tartozónak vallotta. A legragyogóbb vezérkari pályafutás volt mögötte. Hadiakadémiai tanár, hadműveleti osztályvezető, majd a Hadiakadémia parancsnoka, aztán a pécsi vegyesdandár (a későbbi hadtest) parancsnoka volt. Mint Gömbös személyes ellensége, nem kis részben ezért ment Pécsről idő előtt nyugdíjba. Lévén kitűnő kapcsolatai Keresztes-Fischer főhadsegédhez, ez utóbbi javaslatára, mint nyugdíjazott altábornagy, Werth megkapta a titkos tanácsosi címet. Már ekkoriban suttogták, hogy Werth hamarosan a vezérkar élére kerül. E kinevezést maga a főhadsegéd javasolta a Hadúrnak, azzal érvelve, hogy Werth visszahozatalával a Gömbös-korszak utolsó nyomai tüntethetők el. A sors iróniája, hogy az, kinek Gömbös életében el kellett hagynia a tényleges szolgálatot, a tengelyirányzat fellendülésekor vegye át a katonai ügyek vezetését, mint alább láthatjuk, veszélyesen kibővített hatáskörrel.

  A meggyőződéses németbarát a német hadsereget verhetetlennek tartotta. Ezt maga mondotta nekem. Nem tagadom, Werth feltétlenül szilárd jellemű és alaposan iskolázott katona volt, de politikai meggondolásai csupán a közvetlen jövőre terjedtek, s ami a legtragikusabb: hiányzott belőle a hazájáért aggódó, azért érző s gondolkodó magyar szív és elme. Ez a végletekig pedáns, fegyelmezett és fegyelmezni tudó vezető azonban nem volt jó emberismerő; kicsinyes, szabályzatokhoz ragaszkodó szigort létesített és honosított meg.

[Vissza az elejére]

1938-1941

  1938-ban az Anschluß, majd az őszi mozgósítás és a Csehszlovákia ellen indított felvonulás idején a m. kir. honvédség változatlanul csak hét vegyesdandárból állt. Ezek mindegyike a Gömbös-féle fejlesztés folytán három (azelőtt csak két) gyalogezredből s ugyanannyi tüzérosztályból állott. A mozgósítás ezeket megkétszerezte, vagyis minden vegyesdandár - háború esetén - már három-három önálló dandárból álló hadtest, összesen hét hadtest lett.

  Amennyiben a mozgósítást s annak következtében a háború megvívását, tehát a hadsereg legnehezebb próbatételét általánosságban, az egész vonalon erre a rendszerre építjük fel, az határozottan túlméretezett. Ugyanis a felfegyverzés és a hadiipar nem tudott ezzel lépést tartani. Arról nem is szólva, hogy az alakulatok "megikreződtek", vagyis például minden gyalogezred önmagából még egy gyalogezredet állított fel. Továbbmegyek: voltak egységek, például az önálló huszárszázadok, melyek megháromszorozódtak. E semmiképp sem célravezető rendszert, mely nem vált be, eleve el kell ítélnünk. Eredménye csak önbecsapás és a szövetséges külföld félrevezetése lehet, melynek káros következményei beláthatatlanok. Ha mindehhez figyelembe vesszük a gyenge hadiipar okozta fegyverzeti és felszerelési hiányokat - melyeket a hatalmas szövetségesnek kell pótolnia, illetőleg kiegészítenie, akinek tehát már ezen a téren is ki vagyunk szolgáltatva -, akkor világos, hogy már a készülő vihar kezdetén a magyar vezetés veszélyes irányba tévedt.

  Az 1938-as krízist szerencsénkre háború nélkül úsztuk meg. 39-ben Kárpátalja aránylag könnyen az ölünkbe hullt, 4O-ben Erdély fele, végül 41-ben a Bácska és a Délvidék. Mind e műveletek közül katonailag a legkönnyelműbb gesztusként a Románia ellen való felvonulást jelölhetjük meg. Ez a lépés, ha komoly mérkőzésre került volna sor, tekintettel repülőerőink roppant hiányaira, súlyos vereséggel végződött volna. Politikailag pedig a legelhibázottabb a Jugoszlávia ellen folytatott akció volt 1941-ben, az eléggé nem sajnálható újvidéki véres eseményekkel.

  Terjedelmes ma már a különböző elszakított országrészek és területek visszacsatolásának szentelt és a diplomáciai előzmények történetével foglalkozó irodalom. Az ide vonatkozó elemzést ennélfogva mellőzöm.

  A visszanyert területeken felállítottuk a kassai VIII., majd a kolozsvári IX. hadtestet. E visszacsatolt országrészeket közigazgatásunkba szorosabban bevonni nem tudtuk. Ennél is nagyobb nehézséget okozott az új emberanyag átképzése és korszerű fegyverekkel való ellátása. A német villámháborúban feltűnt páncélosok s a Trianonban eltiltott légierők fejlesztése pedig messze elmaradt a követelményektől.

  A trianoni kis hadseregre méretezett katonai iskolák a kibővült honvédség tisztikarának csak csekély hányadát tudták befogadni, illetőleg kiképezni. Ezért fiatal tartalékos tiszteket tömegesen vettek át a tényleges állományba. Ez a rendszer a tisztikar színvonalának fokozott süllyedéséhez vezetett. Az erre önként jelentkezők közé sok nem eléggé értékes, másutt elhelyezkedni nem tudó elem vegyült.

  Az első világháború után szervezett új honvédség kiképzésének és fegyelmezésének legfőbb irányítása a honvédség főparancsnokának kezében összpontosult. Ha a hadműveletek tervezésében a főparancsnoknak semmiféle szerep nem jutott, békehatásköre és állása a vezérkar főnökéével volt egyenrangú. Ezt a sok tekintetben hosszú időn át bevált rendszert az egyeduralomra törekvő Werth teljesen felborította és sikerült keresztülvinnie, hogy a főparancsnoki hatáskörrel is őt ruházzák fel. A megszüntetett honvéd főparancsnoki tisztség helyett három újonnan felállított hadsereg-parancsnokságot szerveztek, melyek a kiképzés felső irányítását végezték.

  E szervezésnek minden látszólagos előnye mellett óriási hátrányai voltak. Elsősorban azért, mivel nagyzási hóbortra emlékeztető módon ez az átszervezés elhitette a külfölddel éppúgy, mint a tájékozatlan belföldi közvéleménnyel, hogy nekünk három alaposan felkészült, ütőképes hadseregünk van. Mennyire nem így volt, azt az orosz háborúban való erőteljesebb részvételünk ismertetése bizonyítja majd. A másik hátrány abban mutatkozott, hogy az európai háborús légkörben egyre elfoglaltabb vezérkarfőnök kibővült hatáskörét egymaga semmiképp sem láthatta el. Ennek folytán vagy a hadi felkészülés, vagy a kiképzés és fegyelmezés egyik-másik problémáját kellett elhanyagolnia. Ebből következett a beosztottak uralma. Mindenekelőtt azonban az egységes szellem szenvedett kárt, melyet azok a vezérkari tisztek használtak ki, akik a mindjobban erősödő nyilaspárttal rokonszenveztek. Nem utolsósorban határozott veszteséget jelentett Sónyi Hugó vezérezredes, honvéd főparancsnok nyugdíjaztatása. Józan, nyugodt vezetésével és világos ítélőkészségével hatáskörét Sónyi mindenkor kiválóan töltötte be. Módomban volt mint a mellette működő vezérkari főnök ezt bőségesen tapasztalni és értékelni. Eltávolítása feltétlenül káros volt ügyünkre.

  Ilyen légkörben és szervezésben s ilyen vezetés mellett érte féltve őrzött honvédségünket az 1941-es esztendő, midőn a Jugoszláviával szemben elkövetett pálfordulás előestéjén Teleki Pál gróf véget vetett életének, s mi pár hónappal később cselekvőleg léptünk a háborúba a szinte beláthatatlan területtel és félelmetes hadsereggel rendelkező Szovjetoroszország ellen.

  Teleki Pál elvesztét épp a legválságosabb időpontban nem fájlalhatjuk eléggé. Óriási műveltségű és kimagasló jellembeli tulajdonságokkal rendelkező államférfi volt, ki hazájának még kivételes szolgálatokat tehetett volna.

[Vissza az elejére]